Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A Gyulai Várszínház 56. évadának első tematikus hete a Weöres Sándor Napok (június 26–27.), amelynek keretein belül a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös bemutatóját láthattuk Vidnyánszky Attila rendezésében.
Az eredetileg regénynek kikiáltott darabot a gyulai vár mögötti ligetben Vidnyánszky Attila kaposvári színészosztálya 2015 nyarán már nagy sikerrel bemutatta. A várszínpadon újraértelmezve azonban sokkal erősebben ütött az interakció. Minden lehetséges teret bejátszatott a 16 szereplőt felvonultató rendező. Ács Eszter, Barta Ágnes, Berettyán Nándor, Berettyán Sándor, Bordás Roland, Fülöp Tamás, Herczegh Péter, Katona Kinga, Krausz Gergő, Kránicz Richárd, Mikecz Estilla, Nagy Johanna, Nagy Márk, Vas Judit Gigi, férfiak és nők, egykori osztálytársak, egyszerre több szerepben tetszelegve, folyamatosan előrehaladva és megakasztva bontakoztatják ki az egyébként sem lineáris szerkezetet, eseménysort. Az eredeti Psyché kötet is úgy van megszerkesztve, hogy Lónyai Erzsébet (azaz maga Psyché) időrendben beleilleszti az összes versét, a gyerekkori zsengéktől kezdve az asszonyévekig, némely kommentárokkal, majd következik emlékezése élete egyetlen nagy szerelmére, Ungvárnémeti Tóth Lászlóra – aki már nem Weöres szüleménye, hiszen egy 1788–1820 között élő orvostudományban és teológiában jártas, 32 évesen elhunyt, valós szerző –, majd következnek Ungvárnémeti versei, persze Psyché szándékának megfelelően: úgy, hogy az ő saját visszaemlékezéséhez pontosan illeszkedjenek. Ungvárnémeti költészetét ellentétbe is állítja a sajátjával, mondván, hogy ő akármennyi mocsokról írt, mindig tiszta maradt, Ungvárnémeti viszont akármilyen éteri tisztaságú világokat ábrázolt költészetében, az életéhez csak úgy tapad a piszok. Nem véletlen, hogy a színpadon bujakórban halt meg, különben kolerában. Legismertebb darabja a Nárcisz vagy a’ gyilkos önn-szeretet (drámai költemény, 1816), amelyet Bódy Gábor 1980-ban készült filmje is felelevenít (Nárcisz és Psyché), amely a Weöres-kötetből készült, de ugyanúgy párbeszédbe állítja a két szerzőt, mint Weöres-Psyché saját magát.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az 1972-ben rövid egymásutánban három kiadásban is megjelent Psychében a versciklusok és a prózai írások, jegyzetek váltogatják egymás, kirajzolva egy elképzelt, XIX. századi költőnő élettörténetét. Lónyay Erzsébet 1795-ben született, apja gazdag nemes, anyja pedig cigány vajda lánya, akit Majláth gróf fogadott örökbe. Lónyay, akinek harmadik keresztneve Psyché, otthonosan mozog a miskolci cigánysoron, és a nemesi palotákban is, miközben a sikamlós kalandoktól sem tartózkodva szabadjára engedi testi vágyait, a regensburgi apácák aszketikus világa sem idegen tőle. Megismerkedik Maximilián Zedlitz báróval, aki kalandos együttlétek és válások után feleségül veszi. Idősödő férjén úrrá lesz a féltékenység, feleségének minden cselekedetében megcsalást, korlátozhatatlan bujaságot sejt. Féltékenységében megalázva talán az sem vétlen, hogy Lónyay életét egy kocsibalesetben veszti el.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az előadás szövegalapja hiteles, változtatás nélkül hallhatjuk, a sorrendiség azonban még inkább kaotikus. A sokszereplős, szimultán színjátszásnak a hátránya, hogy a néző képtelen befogadni minden karaktert egyszerre, pedig ha próbálkozik, akkor tapsolhat igazán, hiszen minden színész folyamatosan szerepben maradt, a vár minden szegletében megfordultak, rengeteg eszközt használtak. Dicséretes az is, hogy mindössze egy félmondat tévesztés akadt a két és félórás előadás során!
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A történet fő szála Psychéről, erről a mocsokban hempergő, mégis tisztán maradó, cigány bárókat és grófi családokat egyesítő, nimfománnak ható tüneményről szól, aki saját tapasztalataiból táplálkozva írja a pásztori-klasszicista, vérbő-rokokó magyar, német, francia verseit döccenők nélküli szapphói strófáival, és hol bájos és szeretetteljes, hol maróan szatirikus a humora, amellyel a kultúra legmagasztosabb márványalakjait (pl. báró Wesselényi fia) buktatgatja le a piedesztálról anélkül, hogy bántaná egyiket is. Legfeljebb megmutatja a hétköznapiságukat, akár korlátoltságukat: emberivé teszi őket.
Az egész előadásnak talán ez a legfőbb mondanivalója, hogy mindannyian vágyakozunk, vérmérsékletünkből függően szeretünk, megbotlunk, hagyományokat örökítünk és öröklünk (olykor nemzetieskedünk), de sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy honnan érkeztünk. Mert mindannyiunkban dolgozik egy titkos alteregó, egy vágyálmoktól fűtött Psyché!
