MOCSÁR-PÖRJÉS JÓZSEF
Fotó: Gyulai Hírlap
Ne szájkaratézzunk! – közölte magabiztos mosollyal arcán a telephelyet szombaton védő biztonsági őr, majd ráutalásként, ahogyan stabil fizikai fölényében ezt nyugodtan meg is tehette, hozzáfűzte: kilenc órakor végez. Tiszta sor, ez az ember engem meg akar verni.
Nem most és nem itt, hiszen ő munkaidőben lévő hivatásos és képzett biztonsági őr, kamerák figyelik minden mozdulatát, ahogyan kamerák rögzíthetnék az elveretésem minden másodpercét is, az első maflás után orromból kifröccsenő első csepp vért és satöbbi. Ehhez azért már több bátorság kellene, megütni tanúk és kamerák előtt. Az már valami! Annak lenne jog- és egyéb következménye, én persze kórházban kötnék ki, őt előállítanák, de akkor is, lejátszottuk és pont.
Megkérem, mondja már meg a nevét. Nyújtja a nyakában lévő névbilétát, majd pökhendien veti oda: menni fog az olvasás? Analfabétának is néz. Közben pedig mosolyog rám. Szerintem ezeket erre is kiképezik. Ez vegytiszta pszichológiai hadviselés.
Egy Barnus kisfiú és apukája hallgatja végig az egészet. A kisfiút nem engedi be az őr bácsi a telephelyre, pontosabban beengedné, de csak szülői felügyelettel. Mondja az apa, hogy ő az apja, a szülői felügyelet stimmel. Az őr erre új szabályt eszel ki: szülői felügyelettel sem mehet be a gyerek. Flexibilisek itt a szabályok – mondja üde vigyorral az arcán. Érti a szónak egyáltalán a jelentését? – szól be nekem újra.
Nem, nem értettem azt az embert. Az egyenruha, a telephely védelmével járó és munkaidőben birtokolható irdatlan nagy hatalom vagy mi a fene ment az agyára. Ő győzött. Barnus most nem nézhette, hogyan tanul apa motorozni. Legközelebb, ha másik biztonsági őr bácsi lesz, majd ismét bemehet a szigorúan ellenőrzött gyulai telephelyre.
