A Ghymes a gyulai az Erkel Ferenc Művelődési Központban
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Aki még nem halott zenei produkciót a ház közelmúltban újjáépített színháztermében, az most nyugtázhatta, hogy a megújult helyiség akusztikai szempontból beváltotta a hozzá fűződő reményeket: a koncerten szépen különvált a sokféle és fajta instrumentum hangja, és a rockzenekarok megszólalására jellemző hangerő nem sértette az első sorokban ülők dobhártyáját sem.
Szarka Tamás
Varjú Attila (dobok, percussion) ütemes dobolása közepette lépett színre a szerző testvérpáros: Szarka Tamás (ének, hegedű, koboz, gitár, bőgő) és Szarka Gyula (ének, gitár, basszusgitár), valamint a többi tag: Eszes Viktória (ének), Jász András (alt- és szpránszaxofon), Horváth János (szintetizátor, nagydob) és Kún Csaba (szintetizátor), hogy felcsendülhessen a Militaris congratulation című nóta a húsz évvel ezelőtti Tűzugrás albumról. Hej, ha a verbunkos helyett ilyen vérpezsdítő muzsikával toboroztak volna annak idején, biztos még több legényből válik huszár!
A Tüzet viszek című dal ősi skandálása ezer évvel röpítette vissza a valószínűleg egyöntetűen magyar anyanyelvű hallgatóságot, majd más és más hangulatot villantott föl a Pirula, Petőfi Sándor Álmodva című költeményének zenei átirata, a Zöld haj és a többi. Azt est minden bizonnyal egyik csúcspontja a Még című dal volt, amely az együttes három évtizedes jubileumára kiadott, 30 Fényév (2012) című albumán található. A megható szerzeményben a visszhangzó végszavak, a felsejlő női suttogás és a kifejező hegedűszóló összhangulatában a banda méltán elismert és jóval korábbi mestermunkája, a Tánc a hóban című tétel mintegy másfél évtizeddel később készült utózöngéjeként erősítette föl belső csendünket.
Szarka Gyula
Ezt a csendet törte meg a Ne nézz hátra keményebb regölése, amelyet Weöres Sándor Míg lombok közt éj lobog... című versének sorai követtek. Mint kiderült, a XX. század magyar írófenoménjétől Szarka Gyula kérte a dalszöveget – „utólag”. Akárhogyan is történt, mindesetre jól sikerült a „közös munka”. Kijelenthető, hogy a hazai könnyűzenei iparban boldog-boldogtalan folyamodik a versmegzenésítés bizonyos szempontból kényelmes módszeréhez, azonban ezen próbálkozások ritkán válnak átütő erejűvé. A Ghymes már több alkalommal – és ezúttal is – bizonyította, hogy igenis lehet létjogosultsága a költemények dalba ültetésének.
A csapat három és fél tizeddel ezelőtti megalakulása óta számos díjjal büszkélkedhet, többek között kiérdemelték már a Bartók Béla-emlékdíjat (2006), a Magyar Örökség díjat (2008) és a Kossuth-díjat (2011) is. Zenéjük egyedisége ellenére sokakhoz szól, és talán nem nagy túlzás azt mondani, hogy: az egész magyarsághoz kerek e világon. Példaértékű, hogy a dalaikból sugárzó nemzeti tudat sohasem gyűlölködést szít, hanem mindinkább szeretetet sugall. Jó példa erre a koncert egyetlen ráadásaként felhangzó Ghymes-himnusz, a Kézfogás című dal is, amely aznap keretbe zárta a hangversenyt. A hallgatóság sajnálatára, hiszen a ráadással együtt csupán szűk másfél óra telt még el, és máris elhalványult a remény, hogy a zenészek újra belecsapnak a húrokba.
