A túlélők az apor téri emlékműnél
Fotó: Gyulai Hírlap – Oláh Szabolcs
A gyulai német nemzetiségi önkormányzat által szervezett ünnepi megemlékezés előtt Heiter Róbert Gottfried kanonok celebrált hálaadó szentmisét, majd a Szent József-templomban megkoszorúzták a Don-medencei szénbányákban elhunytak emléktábláját.
Alt Norbert: a deportáltak utolsó csoportja 1949. november 27-én tért haza
A Mária-múzeum udvarán tartott eseményen Alt Norbert alpolgármester emlékeztetett rá: a fellelt adatok alapján 1862 magyar településről 130 898 embert, 101 686 férfit és 29 212 nőt hurcoltak el málenkij robotra. Békés megyében 3500 német származásúnak minősített lakost ítéltek kényszermunkára, az első szerelvény 1945. január 10-én délben, 53 marhavagonnal és 1500 fővel, indult el Gyuláról – tette hozzá.
Az alpolgármester felidézte: a deportáltak utolsó csoportja 1949. november 27-én tért vissza a városba. Hozzátette: a túlélők első útja a németvárosi templomhoz vezetett, ahol azóta minden évben hálaadó szentmisével emlékeznek meg a történtekről.
– Az iszonyatról, hivatalosan, ötven évig beszélni sem lehetett, sokszor még családon belül is hallgattak a szülők, a nagyszülők az átélt borzalmakról – fogalmazott Alt Norbert. Mint hangsúlyozta, a megfélemlítés tragikusan hatásos volt, ezért különösen jelentős mindazok szerepe, akik a múlt feltárásán dolgoznak.
– Az emlékezés több, mit tiszteletadás. A legfontosabb kötelességünk, hogy átadjuk mindazt, amit tudunk, hiszen a közös emlékezet összetartó ereje felbecsülhetetlen. Csak akkor van esély arra, hogy mindez ne forduljon elő újra, ha életben tartjuk e szörnyűség emlékét, bármennyire fájdalmas is ez – mondta az alpolgármester.
A túlélők és leszármazottaik közösen imádkoztak, majd megkondult a múzeum harangja, azokra a sorstársakra emlékeztetve, akik már nincsenek az élők sorában. Az eseményt koszorúzás zárta.
A gyulai deportáltak közül még tizenkilencen élnek, egyikük, Ludvig András a megemlékezést követően beszélt lapunknak a történtekről. Mint mesélte, éppen betöltötte a húszat, amikor elvitték a Szovjetunióba, ahol majdnem négy évig dolgozott a szénbányákban. Azt is mondta, fiatalemberként könnyebb dolga volt, mint az idősebbeknek, akik gyereket, feleséget hagytak hátra, ahogy fogalmazott, az volt a szerencséje, hogy nem vette nagyon komolyan a kintlétet.
– Akkora porciót adtak, mint egy macskának, de a konyhán dolgozó mezőberényi lányok néha egy kicsivel többet juttattak a hántolt árpából. Sokat jelentett, ha az embernek tele volt a hasa – idézte fel emlékeit Ludvig András, aki – mint mesélte – még oroszul is megtanult kint. – Már nem igen elevenítem fel a múltat, mert nincs kivel, a fiatalok nem kérdeznek, talán el sem hiszik, ami történt – tette hozzá kérdésünkre.
