Mintha hetek óta esne, nedves levelek a láb alatt, foltos a töredezett aszfalt, s lenn a gátőr alaktalan kutyája botladozik a keréknyomban. Nagyon hűvös van, és Andris megy, tapossa a töltést, mert ez a dolgok rendje. A dolgok rendje az, hogy huszonnegyedikén délután teszünk egy sétát idekinn. Levetkezett már az erdő, ha figyelmesen nézik, szarvast is látni a fák között. Mintha a képzelet műve volna: két bika leszegi fejét, és egymásnak. Varázslatos az erdei fauna, az összeakaszkodva keringőző dámok mellett róka lapít, elhagyja odúját és haragosan szuszog a borz, a tarlón varjak rikácsolnak. Akár az elengedett karácsonyfadísz, lebeg az ártérben a köd ezüstös szalagja. Késő téli délután, füstszag, és megy Andris, és – hat év után először – nincs mellette Anna. Az ég is a bolondját járatja vele: biztatóan hunyorognak az első csillagok, de semmit se látni rendesen. Nincs semmi, csak a korai sötét van, a hat kövér, kisimult esztendő van, és ez a nyúlós, ragacsos, semminemű december.
Rettenetes nyár volt, hirtelen fölizzó, gyorsan elhervadó, szar nyár, de most decembert írunk, huszonnegyedikét, és karácsonykor nem mondunk olyat, hogy szar. Megpróbálta mással: nem lehet. Rendben eljött mind, de amint elindultak vele a gáton, máris tudta, hogy nem megy. Az egyik szemrebbenés nélkül előkapta a telefont, amikor hívták, a másik úgy csapta le a nyakán bóklászó szúnyogot, mintha az életét mentené, a harmadik meg. A harmadik sápadtan kérlelte a szemével, el innen, megfulladok, nem bírok élni itt. Az erdő Annáé, és főleg a december Annáé, mert a december: ünnep. Az ő emlékét őrzi a tölgyerdőn túli tisztás és a gátőr háza melletti vizesárok, az ő tiszteletére vette föl alakját – karcsú derekát, széttárt karját – az a hat évvel ezelőtti hó, amelybe az első karácsonyestén vetette magát, és csuromvizesen nevettek hazáig. Vele lehet szánkózni, vele lehet hógolyózni, vele lehet összebújva szaporázni a lépteket, ha séta közben meglep a zimankó.
Bagoly suhan a lesoványodott tölgyek fölött, a magasles váza már nem kivehető. Összébb húzza a kabátot, úgy megy Andris, pedig enyhül.
A szertartásos elmaradás hosszabbra nyúlik a szokottnál. Odahaza már várják, a fenyő, akár a megszidott diák, sarokba állítva, csillognak rajta a gömbök, s ott csüng az elmaradhatatlan papír Krisztus, amit még ő hajtogatott kisiskolás korában. Apa igazít a terítéken, anya a tepsivel egyensúlyoz. Rácponty az asztalon, fölvezetésképp gőzölgő fácánleves, sűrű aprólék és erős paprika kerül bele, vajpuha krumplipüré zárja a sort, kacsasülttel, birsalmakompóttal. Mire asztalhoz ülnek, kilenc. Anya zsörtölődése. Óvatos koccintás. Egyedül maradtunk. Kezdődhet minden elölről.
De most még jön, visszafelé, járja a töltést. Ne mondja senki, hogy túl lehet élni. Nem lehet. Nem lehet túlélni. Karácsony van, rosszabb: szenteste, és Anna nem otthon csomagolja az ajándékot. Milyen ajándékot adhat egy másik. Milyen otthon, ami nem otthon. Hová lett az övék.
Az égbolt is betakarózik éjszakára: felhők nyomakodnak a fagytiszta égboltra, semmit se látni ezután. Nincs semmi, csak a hirtelen leszakadt sötét, a kéken hullámzó tölgyes, és a gátőr házának elmosódó vonalai. Üres csattogás, agancsoké. Szar, varázslatos idő. Mintha a képzelete játszana vele: havazni kezd. Szempillantás alatt beborítja a tájat. Még csak figyelmesnek se kell lenni, tisztán látszik: őrzi, mutatja a hó az alakját. Karcsú derék, ölelésre tárt karok.
Forrás: barkaonline.hu
