Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Borbély László. A komolyzene kedvelőinek nem kell őket bemutatni, hisz a művészházaspár már harmadjára járt Gyulán, Borbély László pedig 12 éve adott szólóestet a városban, és amúgy is afféle mai szupersztárjai ők ennek a műfajnak.
S hogy ezt mennyire nem az őket elhalmozott díjak vagy az a hathetes autráliai, új-zélandi út teszi, amiről szinte egyenest jöttek ide, azt az az emlékezetes este bizonyítja, amivel április 1-jén ajándékozták meg a kamaratermi közönséget.
Hisz csak nagyon ritkán részesül hallgatóság olyan összetett zenei élményben, amit ezek a fiatalok voltak képesek produkálni bravúros technikai tudásukat elegyítve az őserejük mélyéről feltörő esszenciával, alázattal, mindezt mégis kellő könnyedséggel, humorral és szeretettel tálalva.
Egyaránt megszólítva a zeneértőket és lenyűgözve a laikusokat. Közvetítve a klasszikusokat. Megértetve, hogy a „klasszikus” nem azt jelenti, hogy kellő pátosszal állunk magunkat kihúzva a megkövült, régies gondolatok előtt, hanem azt, hogy lefújva róla a ráülepedett port - amit az azóta eltelt idő rakott rá megváltozott világként definiálva a hétköznapi díszletek és emberi jelmezek szintjén -, felismerhetővé teszi, hogy a késztetések, szándékok és mozgatórugók lényegében azonosak. Sőt, még ennél is többet: mert miközben felszínre hozzák az adott művek gondolatiságát, átszövik vele saját lényüket és a hallgatósággal is elmeséltetik saját történetüket. Mindenkivel személyesen a magáét.
Mert mi játszódik le a közönség tagjaiban zenehallgatás közben? Értő füllel figyeli, pontos-e a játék, helyén vannak-e a hangok, megfelelő-e a tempó? Vagy szabadjára engedve gondolatait hagyja, hogy kalandozzon a zene repítette szárnyakon? Rosszabb esetben az elmúlt vagy az előtte álló napok eseményein gondolkodik? Képes örülni egy-egy szellemes technikai megoldásnak, felfedezi a muzsika pillanatnyi humorát, vagy a figyelem mindvégig pusztán csak fegyelem marad? Vagy az sem, mert csak a tapsra riad fel szendergéséből?
Hányféle hangulatot ad egy-egy zenei tétel, hogyan csalogatja felszínre az ember mélyén lapuló érzéseket? És vajon hová, merre irányítja azokat? Az ilyen szintű technikai tudás azonban a zene és a matematika barátságát is felvillantja, e két sajátos, univerzális nyelvét, mit anyanyelvi hovatartozástól függetlenül mindenki ért.
Megértetve, hogy Stradivarin játszani nem attól más, mert világszerte összesen mintegy 400 darab készült belőle, hanem hogy miként tudja felszínre hozni a saját hangjukat, megadja-e azt az inspirációt, amitől a művész saját hangján közvetítheti, mitől eleven ma is Leclair, Beethoven, Schubert és Hubay, bepillantást engedve az ő ma is élő, a zene által közvetített lelkükbe, tükrözve a hallgatóknak a magukét.
Ez az, ami igazán érdekes. És hogy mennyire volt az, azt jelezte a teremben mindvégig meglévő élénk figyelem, és a többszörös újrázást tapssal és hangos bravózásokkal kinyilvánított köszönet és hála.
