Van okunk a boldogságra, aminek állapota csak rajtunk múlik – bizonygatta kétórás, filmvetítéssel egybekötött könyvbemutatóján a Pulitzer-emlékdíjas műsorvezető-riporter, ki missziójával azért indult útnak, hogy segítsen kicsit jobb emberré válnunk.
„Pokoli történetek-Mennyei történetek, avagy két óra alatt a Föld körül Vujity Tvrtko-val, filmvetítéssel egybekötött közönségtalálkozó a TV2 Pulitzer-emlékdíjas műsorvezető- riporterével – hirdették már hetek óta városszerte a plakátok, melyek hatására színültig telt a Vigadó.
A kalandos történeteiről és hétköznapi hősöket bemutató riportfilmjeiről ismert újságíró a legemlékezetesebb kalandjaiból válogatott, hogy ezzel is megmutassa, nem a mi életünk a legrosszabb, valójában nincs is igazán keseregni valónk, na és hogy sírni valójában mindig csak a győztesnek szabad.
Melyik a legpesszimistább nép? Hányadik helyen állunk a témát taglaló 120-as listán? - kérdezte szinte azonnal a publikumot, és a bekiabált „121-es” tipp után azonnal felmérte: Gyulán sem derűsebb a légkör az országos átlaghelyzetnél.
Mivel azonban Vujity Tvrtko nem az a könnyen zavarba hozható típus, nem volt rest gyorsan rámutatni, mely népek állnak mögöttünk a sorban, és nekik valójában miért is nincs okuk az örömre. Hihetünk neki, hisz világot járt, sokat látott riporter, aki ismeri a dolgok működését. Épp ezért mindjárt egy vallomást is tett, miszerint minden újságíró-iskolában azt tanítják, miért nem szabad soha hazudni, és miért szegte ezt meg ő mégis számos alkalommal, célja érdekében szentesítve az eszközt. Hisz számos hazugság és megvesztegetés árán hozhatta haza Toma Andrást, a világ utolsó hadifoglyát, így juthatott el Észak-Koreába, Türkmenisztánba és a világ számos – mások számára leginkább megközelíthetetlen – pontjára.
Szórakoztatón előadott, a megélés pillanatában olykor csakugyan kényelmetlen történetei mégsem öncélúan hangzottak el, gondosan megszerkesztett műsorában minden kiejtett szavának jelentősége volt. Hatni akart, biztatni és ösztönözni, ami a bemutatott hősök és népek mellett saját hozzáállásával is sikerült, azzal az elszántsággal, ami egy-egy kalandra indítja, és azzal az eltökéltséggel, ami minden bonyodalom és nehézség ellenére életben tartja kitartását. Az, ahogyan megéli az életet, ahogy képes felismerni minden pillanat értékét és örömét, egy pohár tiszta víz tökéletes teljességét.
Az újságírással – mint ahogyan ezzel a programmal is – nem titkolt szándéka bebizonyítani e rendkívül tehetséges népnek, hogy nem nekünk a legrosszabb, és egyúttal bemutatni a köztünk élő, névtelen hétköznapi hősöket. Akik sokszor saját, segítséget igénylő bajaik ellenére azért élnek, hogy adjanak, hogy másoknak segítsenek. Kitért a soha vissza nem térő lehetőségek fontosságára, a sportteljesítmények rendkívüli erejére, a tragédiák hatására, és hogy minden elérhető, csak igazán akarni kell. Na és hogy a sikert nem adják könnyen, keményen kell dolgozni érte, de lehetséges. Mindenkinek sikerülhet.
Tvrtko biztos volt abban, hogy a végén legalább átmenetileg egy picikét mindenki jobb emberként tér haza, épp ezért a búcsútapsot is ahhoz kötötte: „csak akkor szabad, ha erősebbnek érzik magukat.” Tökéletes gondossággal előkészített estet tartott, nem spórolva ki belőle a személyesség érzetét keltő helyi vonatkozású utalásokat, és bár hatásvadászata átlátszó volt, kellő mértékű humorral csomagolva pontosan célba ért. És ez így is van jól, hisz minden cél szentesíti az eszközt – még ha az könyvértékesítés is -, és 120 perccel később csakugyan boldogabb, erősebb, lélekben tisztább emberek indultak haza a helyszínről.
