Az ingerküszöbünk hamarosan csúcsokat döntöget. Kit érdekel már a politika, a baloldal ügyetlenkedőnek tűnő összefogási kísérlete, a vezetők látszólagos érdektelensége, az akármilyen televíziós csatornák egysíkú hírközlése, az agyonra unt témák szajkózása. Mára már nem csupán a kereskedelmi televíziók sajátossága a szenzációhajhászás és a tragédiák közvetítése, valamennyi csatornán értesülhetünk például - aktuálisan – egy újabb gyermekgyilkosságról.
Szita Bence tizenegy évesen vált áldozattá. Én nem tudom miért. Egy két éves gyermek szintén erőszakos halált halt a napokban, s arról sincsen hír, hogy miért. Valójában nem is érdekel az, hogy milyen indokok vezérelték az aljas elkövetőket. Az indok nem érdekel, mert tettükre magyarázat nem lehet, hisz az emberölés a legfőbb bűnök egyike. Kérdés viszont, hogy az örök bűnnel való sokkolást miért választja vezérfonalának valamennyi médium.
Nem kell sok időnek eltelnie és a feledés homályába vész minden. Jöjjön egy kis sokkfröccs! Meghalt, megölték, lezuhant, agyonszúrták… ez már nem veri ki a biztosítékot. Magyarországon nem történt semmi? Vegyük elő Dél-Amerikát!
Egyre rezzenéstelenebbül fogadjuk a borzalmakat, legyintéssel, vagy épp sopánkodással: jaj, anno nem volt ám ilyen… Egyébként volt. Csak éppen nem tukmálták belénk a televízión keresztül azt a rengeteg mocskosságot, s az nem adott még több ötletet a beteglelkűeknek.
