Egy koronalyukat január 23-án kapott lencsevégre az SDO műhold az alacsonyabb szélességeken. A műhold a régi Soho műhold utódja lett, amely már 3 éve pásztázza töretlenül éltető csillagunkat. Amikor a Nap viszonylag nyugodt, a koronalyukak csak a poláris régióban mutatkoznak, viszont mikor aktívabb fázisában van, érdekes módon viszonylag alacsony szélességeken is megjelennek. Több hasonló felvétel is készült már, amióta elkezdett ébredezni Napunk, vagyis amióta egyre több rajta a napfolt.
Maga a napkorona a napfelszíntől a napsugarát többszörösen kitevő távolságig terjed, és hőmérséklete 1-5 millió K között van. A korona nagyon ritka gázfelhő, összehasonlításképpen egymilliószor ritkább, mint a Föld légköre. De az itt található részecskék nagy energiájúak, ezért a magas hőmérséklet. A korona fűtésében, úgy mint az alatta lévő kromoszférában is, a konvektív zónában keletkező mágneses hullámok játsszák a főszerepet.
A magas hőmérséklet következtében a korona anyaga eléri és meg is haladja a szökési sebességet, ezért rendkívül gyorsan áramlik kifelé, melyet napszélnek hívunk. A napszél révén a Nap másodpercenként 3 millió tonnányi anyagot veszít. Induló sebessége 4000 km/s körüli, a Naptól távolodva fokozatosan lassul, a Föld távolságában átlagosan 400 km/s-os, sűrűsége itt általában 10 részecske köbcentiméterenként. A korona anyaga nem egyenletesen szóródik szét. A napkorona túl halvány ahhoz, hogy speciális eszközök nélkül látni lehessen, ami alól kivétel a teljes napfogyatkozás ideje, amikor a holdkorong legfeljebb néhány percre eltakarja a napfelszín vakító fényét. A korona szálas szerkezetet mutat, napfoltmaximumkor közel gömbszerű, napfoltminimumkor a pólusoknál belapul, ekkor látványosabb. Amikor a koronát röntgen- és ibolyántúli tartományban fényképezik, sötét foltokként tűnnek fel a koronalyukak, melyek hidegebbek, alacsonyabb sűrűségűek, és nyitott mágneses mezejű képződmények, pontosabban a mágneses erővonalak valahol a bolygóközi térben záródnak ahelyett, hogy visszakanyarodnának a Nap felé. A koronalyukakból áramlik ki azoknak a részecskéknek a nagy része, amelyeket összefoglaló néven napszélnek nevezünk.
A napszél betölti az egész Naprendszert. A kiáramlott töltött részecskék mágneses teret is visznek magukkal, amely a Nap tengelyforgása következtében felcsavarodik, és spirális alakot ölt a Naprendszerben. A napszél impulzusmomentumot is szállít a Napból, aminek következtében központi csillagunk tengelyforgása kismértékben lassul. A Napból a napszél formájában kiáramlott részecskék folyamatosan ütköznek bolygónk magnetoszférájával. Amikor felerősödik áramlásuk, a Földön sarki fényt és geomágneses viharokat lehet megfigyelni. Hasonló hatást válthatnak ki a napflerek által kidobott részecskezáporok, melyek sokkal veszélyesebbek, hiszen ezek sokkal nagyobb sebességgel áramlanak a Föld felé, mint a napszél.
A koronalyukak mellett koronahurkok is megfigyelhetők, melyeket az aktív területek környezetében találunk. Ezen alakzatok kialakulásában a zárt mágneses tér játszik szerepet, vagyis itt visszakanyarodnak a Nap felé. Az első képen is jól látható, hogy a koronahurkok az aktív vidékekből a koronába felnyúló ívek, melyek talppontjai viszonylag a fotoszférához közel figyelhetők meg. A koronahurkok néhány napig vagy hétig élnek, de ezalatt nagyon gyorsan változnak. A napkitörések közelében található koronahurkok természetesen jóval rövidebb ideig figyelhetők meg a napkorongon.
A korona szerkezetében hatalmas sisakszerű képződmények is megfigyelhetők, melyek csúcsai egybeesnek a napkorongon aktuálisan fellelhető aktív vidékekkel. A zárt mágneses térszerkezetnek köszönhetően a korona elektromosan töltött anyaga mintegy besűrűsödik, ezért teljes napfogyatkozás alkalmával egy kis távcsővel is megfigyelhető a korona ezen szerkezete, melyeket valószínűleg a Napból kiinduló nagy sebességű gázáramlás, a napszél alakítja ki.
