A Naprendszer keletkezéséről vallott mai felfogás nagymértékben épít a meteoritok, a Föld és a Nap, valamint - amióta holdkőzeteket is ismerjük – nem illó anyagainak azonosságára. Eszerint az egész Naprendszer – a Napot is beleértve – nagyjából egyszerre, egy közös anyagfelhőből jött létre. Ez a hideg intersztelláris köd olyan elemekből tevődött össze, amilyeneket a környező idősebb csillagok belsejében zajló nukleonszintézis, illetve még korábban az Ősrobbanás termelt. Így a köd túlnyomórészét hidrogén, kevesebb részét pedig a hélium tette ki, azután a könnyű elemek következtek, és még kevesebb mennyiségben a nehezebb elemek. Úgy tartjuk, hogy a vasnál nagyobb tömegszámú elemekkel, zömmel egy szupernóva-robbanásban elpusztult idősebb csillag látta el a szülőfelhőnket. Az elemek természetesen különféle vegyületeket is alkottak.
A köd anyagát szokás gázokra, jegekre és porra felosztani. A köd alacsony hőmérsékletének megfelelően csak a hidrogén és a hélium létezett gáz állapotban, s a becslések szerint ők alkották a köd tömegének kb. 98%-át. A jegek főleg a szén, a nitrogén és az oxigén elemek hidrogénnel képzett vegyületei lehettek (metán, ammónia, vízjég) kb. 1,5%-nyi mennyiségben. A maradék kb. 0.5%-ot kitevő por fémekből, oxidokból, szilikátokból állt.
A Naprendszer kialakulása a ködből annak gravitációs összehúzódásával kezdődött. A legsűrűbb anyagcsomó először a köd közepén gyűlt össze, s vált ősnappá. A belé zuhanó gázok és részecskék felszabaduló gravitációs energiája, mihelyt a centrum elég sűrűvé és átlátszatlanná vált ahhoz, hogy ezen energia kisugárzását meggátolja, melegíteni kezdte az összehúzódó köd belsejét. A ködben kifelé csökkenő hőmérsékleteloszlás alakult ki. A centrumbeli ősnap akkor alakult csillaggá, mikor benne a hőmérséklet elérte a hidrogén-fúzióhoz szükséges szintet.
A köd összehúzódása során megtartva eredeti impulzusmomentumát, egyre gyorsabban forgott és egyre laposabb korong formáját öltötte. A korong külső gyűrűiben kezdődött meg a bolygótestek összeállása a por- és jégrészecskék összetömörülésével és egyre nagyobb méretű anyagcsomók kialakulásával. A mértek skálája ma is teljes a mikrometeoroktól kezdve a meteorokon, üstökösökön, kisbolygókon át a nagybolygóig. Kezdetben azonban a legkisebb méretű testek töltötték ki a teret, s csak a nagyobb bolygók akkréciója során tisztult ki a bolygóközi tér annyira, ahogyan ma tapasztaljuk.
Az ősi Naphoz közeli kondenzátumokon a magas hőmérséklet miatt nem maradtak meg az illékony elemek, illetve vegyületek. Ha egy kialakulóban lévő bolygótest felszínén a gázmolekulák sebessége meghaladja a szökési sebességet, a gáz elillan a bolygóról. Nyilván az adott égitest illókat megtartó képessége tömegétől is függ, általában azonban a Naptól távolodva, a csökkenő hőmérséklettel a megkötött könnyen illók mennyiségének növekedése, következésképpen a sűrűség csökkenése várható. Másrészt viszont a nemilló anyagok, a fémek és szilikátok eloszlását a szülőfelhőnk hőmérsékleteloszlása nem befolyásolta, így a Naprendszer nemilló anyagának nagyjából mindenütt azonos összetételűnek kell lennie. Ez a következtetés igazolja a Nap fotoszférájának, a szanaszét lévő meteoritoknak és a Földnek a kémiai összetételét.
Az akkrécióval kialakult bolygótestek természetesen nem maradtak az őket alkotó anyagok homogén összetételében, hanem ezek különböző fizikai és kémiai folyamatok során szétváltak, és a leendő bolygók egyes rétegeit hozták létre. A bolygók által megkötött gázok, továbbá becsapódások által felszabadult légnemű anyagok a bolygó gázburkát alkotják. A belső négy kőzetbolygón jelentéktelen légkörük alatt szilárd kőzetfelszín található, míg a külső négy gázbolygó közül a Jupiter és a Szaturnusz valóban javarészt a szülőködünk gázaiból állt össze, viszont az Uránusz és a Neptunusz valószínűleg zömmel jegekből áll.
