Szerelmes dalok csendültek fel a Gyulai Várszínház Kamaratermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Másfél éve szerveződik a Szerelmes dalok címet viselő koncert, amely Schöck Atala énekesnő betegsége miatt kis híján kikerült a Gyulai Várszínház februári műsorából, ám Vörös Szilvia, az Operaház mezzoszoprán szólistája az utolsó pillanatban elvállalta a beugrást, és ide utazva megmentette az estet. A kamaraterem hétfői közönsége azonban nem csak e kapcsán jegyezte meg nevét, hisz a tehetséges fiatal énekesnő kedvességével és meglepő hangterjedelmével is a publikum szívébe zárta magát.
Vörös Szilvia
– Az emberiség két nagy ajándékot kapott az Istentől: a szerelmet és a zenét. Mindegyik kiragadja a hétköznapi életből – mondta Beke Ágnes hegedűművész, amikor február 15-én a színpadra lépett, hogy valamennyi elhangzó mű előtt adjon egy kis háttértörténeti tájékoztatást. Így a zongoránál helyet foglaló Áchim Erzsébettel máris az örökké szerelmes Beethoven két darabját mutatták be a publikumnak, az F-dúr románc által a beteljesedett szerelem túlcsordulását, a Holdfény szonáta első tételével pedig a viszonzatlan érzelmek sóvárgását.
– Amikor először megszólalok ezen a színpadon, nem Debussyről szeretnék beszélni – szólt elérzékenyülten Áchim Erzsébet a soron következő darab előtt. Az orgonajátékáról messzi földön híres művésznő ma már ugyan Svájcban él, de amikor a gyulai utcákon jár, tudja, hogy otthona igazán csak egy lehet valakinek. Az Arabesque alatt vele lélegzett a közönség, tapsban megmutatkozó szeretetteljes fogadtatásban részesítve a hazatért földit.
Áchim Erzsébet
– Még nem volt iskolás, amikor a zeneiskolában harmadikos volt! – súgta a jobbról mellettem ülő úr. – Már akkor kitűnt a tehetsége! A nagymamájához jártam zongorázni – toldotta meg, miután ránéztem. Hamarosan az is kiderült, hogy ő szintén messzebbről érkezett a koncertre, kimondottan a művésznő kedvéért, akit immár 50 éve, hogy utoljára látott.
A bécsi Fritz Kreisler szinkopái hallatán azonban már a bal felőli szomszédommal is összenéztünk, mert kétségkívül az előadás első részének csúcspontját hallottuk, zongora és hegedű tökéletes összhangjaként. Az élmény párjául a második részben elhangzó Piazolla Libertango állítható, ami szintén hatalmas közönségtetszést keltett, bár feszesebb előadásban még intenzívebb lett volna a mű egészét átható fokozás.
Beke Ágnes
Az estet végig kísérték az egy-egy szerzőtől párosával előadott tételek, így a Liszttől hallottak konklúziójaként az szűrhető le, hogy csak az boldog igazán, aki szeretni tud, a két részből álló műsor záródarabjaiként hallott Carmen-áriák pedig a büszke nő szabadságát erősítették. A Holdfény szerepének visszaköszönését balfelőli szomszédom várta feszülten – tudtam meg tőle a szünetben, miközben a messziről érkezett úr régi ismerősének az öltözőben gratulált. S kiderült, hogy míg Beethoven a viszonzatlan szerelem sóvárgását sóhajtotta el zenéjében a Holdnak, addig Debussy valóságos költeményt és festményt adott szintén zongorán a le nem zárt érzésekről. Jules Massenet meditációja pedig a szerelemnek azt az átlényegült formáját fogalmazta meg, amikor a nem beteljesíthető érzés egy nemes cél érdekében átminősül. Brahms egyik darabja a más dimenzióba emelő szerelemről énekelt, a másikban pedig annak bénító, fájdalmas oldalát komponálta meg.
Bármelyik állapot ihlette is a bemutatott műveket, feltárta az érzelmek gazdagságát, megnövelte az élet szépségébe vetett hitet, amiért jó felfedezni egy-egy addig nem ismert művet, amiért érdemes felkeresni egy rég látott ismerőst, amitől jó egymást megszólítani vagy épp meghallgatni valaki sorsát. A zene felszabadítja a lelket, és utat nyit a legnagyobb távolságok előtt, szerzők, előadók és a közönség tagjai között. Áchim Erzsébet, Beke Ágnes és Vörös Szilvia meghajlásnál pedig úgy szorongatták egymás kezét, mintha életük legfontosabb vizsgadarabját adták volna: örömmel, hisz ezen az estén mindenki egyaránt remek volt, kiszakadt a mindennapokból.
