A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása a gyulai várban
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Tamási Áron műve a drámai költeményekkel, emberiségkölteményekkel rokonítható, hiszen a Csongor és Tündéhez vagy Az ember tragédiájához hasonlóan az emberi lét végső kérdéseire, értelmére keresi a választ – ám a székely irodalmi hagyományba való beágyazottsága folytán sajátos szemszögből, az erdélyi motívumvilágból merítkezve teszi mindezt. Vörösmarty vagy Madách művéhez hasonlóan a Zöld ágban is fontos szerep jut a gondolati lírának, amit Sardar Tagirovsky kiváló érzékkel fordított le a színház nyelvére: a drámai bonyodalom hiánya ellenére is feszes, erős vizuális tartalmú képek sorozatából álló szüzsét állított színpadra.
A sepsiszentgyörgyi társulat jól élt a helyszín adta lehetőségekkel, a karzat mellett a nézőtérre is kiterjesztette a játékot. A közönséget egyszerű, letisztult színpadkép fogadta: az erdélyi hegyvidéket idéző, fokozatosan emelkedő, szűkülő, egyszersmind a nézőtértől távolodó hófehér színpadon mindössze egy gramofon, egy szék, egy ventilátor és egy állványos mikrofon kapott helyet. A Bajkó Blanka Aliz által megálmodott díszlet jól illeszkedett a racionalitás és az irracionalitás határán egyensúlyozó történethez: a valóság mímelése helyett időtlen térbe helyezte azt. Ebben az egynemű, osztatlan játéktérben csupán jelzésszerűen jelent meg Lengődi Gergely (Nemes Levente) ülüméresi kertje, és benne az almafa, valamint a legendabeli paradicsom – a szépség és a tiszta boldogság völgye, Zongota –, amelynek a négy fiatal, Jáczint (Rácz Endre), Etelka (Vass Zsuzsánna), Sebestyén (Derzsi Dezső) és Benedek (Kónya-Ütő Bence) a keresésére indul. Bár mindannyian az édenkertet szeretnék megtalálni, a boldogság, az idilli létállapot mindannyiuknak mást jelent: a céltudatos Jáczint az igaz valót akarja látni, a kalandvágyó Sebestyén könnyebb életre vágyik, az angyali Etelkát a Jáczint iránt érzett szerelme vezérli, míg a földhöz ragadt, kakasként perlekedő Benedek a lány miatt vág neki az útnak.
Lengődi Gergely paradicsomi elbeszélése és a fiatalok története, a mitikus és a valóságos a színpadon nem vált el egymástól térben és időben. A két sík mozaikszerű egymásra épülését jól érzékeltette a játékteret óriásparavánként körülölelő, szürreális atmoszférát árasztó operafólia: a falról visszatükröződő árnyékok a párhuzamos narratívák egybemosódásának manifesztumává váltak. A jeleneteket ismétlődő elemként kötötték össze a zenei betétek, az előadást két kecskemaszk mögé bújt zenész kísérte végig népi és modern hangszereken: akusztikus és elektromos gitáron, sípon és ütőgardonon. Az álarcos, mitikus figurák egyszerre idézték meg a dráma kezdeteit, a Dionüszosz isten tiszteletére rendezett kultikus szertartásokat és a népi kecskejátékokat, a Háromszéki Táncegyüttes koreográfiái pedig az ősi rítusokat citálták a színpadra. A zene és a tánc annak az archaikus állapotnak a jelképévé vált, amikor az ember még egy volt a természettel.
Tagirovskynál a bibliai archetípusoknak és toposzoknak éppolyan fontos szerep jutott, mint a népi motívumkincsnek és az egyedi szimbólumoknak. Az Etelka által a levegőbe szórt virágszirom a női princípiumot és az égi szférát, a kecskeszerű alakok a kéjvágyat, a harang és a csengő a paradicsom hangját, a transzcendens világot és a halált, az alma a szerelmet és a bűnbeesést jelképezte, míg az őrfalvai jelenet katonaruhás, zombiszerű, arctalan figurái az értelmetlen pusztítást jelenítették meg. A műben és a darabban természetesen maga az út is szimbolikus értelmet nyer, a szereplők a Honnan származunk?, Hová tartunk? kérdésekre igyekeznek választ találni. Nem is tehet mást az ember, hiszen Isten a szívébe oltotta a paradicsomi vágyat, ám az édenkertbe vezető utat elfedte előle.
Tamási Áron hétköznapi paradicsoma demisztifikált, de nem varázstalanított hely. A székely édenkertet Ádám, Éva és Lucifer helyett Ábra, Jozéfa és Ká Károly lakja, a bűnbeesés pedig az ő sajátos szerelmi háromszögükben kap új értelmet. A narratív szálak Jáczint kezében futnak össze, a fiú Zongotába érve rádöbben: apja történetének elbeszélője és főszereplője ugyanaz a személy. Az igazság és a valóság találkozása inkább nevezhető pokolinak, mint idillinek: a bűntudatába beleőrült, megöregedett Jozéfa (Szalma Hajnalka) már csak a halálra vár. A történet azonban mégis át tud fordulni, hiszen a pokol és a paradicsom végső soron ugyanott: a szív tájékán keresendő. A szerelem, mint mindig, újraírja a narratívát.
