iii. richárd
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A jegyellenőrzés után mindnyájan a bejárat felé vettük az irányt, de a kaput még nem nyitották ki előttünk. Alig néhány perc volt hátra a kezdésig, de még mindig a várfalakon kívül ácsorogtunk. Néhány pillanat múlva azonban egy fekete kabátos alak jelent meg a bejárat előtt. Beszélni kezdett hozzánk, és bejelentette, hogy ezentúl gazember lesz, majd beinvitált, hogy lássuk, hogyan csinálja…
Richárd beinvitált minket, hogy megnézzük, hogyan lesz gazember
Akik ismerték a művet, hamar rájöhettek, hogy egyszemélyes fogadóbizottságunk „maga” Glosteri Richárd volt, akit Dávid Áron testesített meg. A történet szerint Richárd – talpnyalókat és családot sem kímélve – mindenkit elsöpör az útjából csakhogy megszerezhesse a koronát. A darab az ő személyére és gaztetteire koncentrál, s ezáltal csaknem monodráma válik az eredeti, több mint kéttucatnyi szereplőt felsorakoztató műből.
Az erdélyi színész kiválóan formálta meg a mindenre elszánt karaktert, aki úgy véli, tettei helyénvalóak, hiszen Isten nem akadályozta meg azokat. Dávid Áron játéka annyira átható és megkapó volt, hogy személye már-már valós rémületet kelthetett a nézőben - még akkor is, amikor hallgatott. Kinézete nem volt oly visszataszító, mint ahogyan azt Shakespeare megírta, hiszen Burák Ádám változatában csupán egy dús arcszőrzetű, bicegő Richárdot láthattunk – jóllehet napjainkban már a király sántaságát is megkérdőjelezik a szakértők.
A főhössel szemben táplált félszünket az fokozta leginkább, hogy a leendő király zavart dühkitörései, hirtelen feltörő hangos üvöltései szó szerint az orrunk előtt zajlottak. A darabot ugyanis két keskeny útból álló keresztszínpadon játszották, négy sarkában a közönséggel. Karnyújtásnyira volt tőlünk a gaz, amikor Buckhingham hercege felsegítette őt a trónra, és ott ültünk mellette sátrában is, amikor utolsó csatája előtti rémálmában felkeresték őt a sírba taszított lelkek, hogy halálát kívánják.
Lady Anna és Richárd
Bár a sajátos adaptáció kissé valóban monodrámára hajaz, Dávid Áron nem egyedül, hanem három kiváló színésszel az oldalán keltette életre a produkciót. Társai nem csak egy szerepben tűntek fel a színen. Szabó Erika Lady Annát és I. Erzsébetet is alakította, méghozzá vitathatatlan hitelességgel. A bánat, a düh, a keserűség és a reményvesztettség az arcán, a tekintetében, de még a mozdulataiban is jelen volt.
Benedek Botond Farkas (Buckingham, Ratcliff, Brakenbury, őr, Richmond gróf) és Vass György (Clarence, Hastings, Catesby, őr, Lord Mayor) jónéhány alakot megformált, melyek megkülönböztetésében sokat segítettek a karakterenként váltogatott zakók és nyakkendők. Különösen azért, mert egyazon szerepben csak rövid ideig láthattuk őket, így olykor nehezen helyezhettük el a történetben az általuk megtestesített szereplőket. A két színész – olykor mosolyt is fakasztó – játéka viszont mindenképp üde pillanatokkal színesítette az előadást.
A darab a hit, a személyiség és a hatalom kérdését boncolgatta, valamint jelen volt benne az Isten elleni harc is. Richárd véres tettekkel kövezte ki trónra jutásának útját, ám mindeközben Isten semmi jelét sem adta annak, hogy amit tesz, az helytelen lenne. A gazember tehát a Mindenható létét megkérdőjelezve, és bizonyos szempontból a hívő társadalom arcába nevetve vitte véghez ördögi tervét, s végül valóban övé lett a korona. Az előadás végén azonban fordult a kocka és Richmond gróf végzett a gazzal. Fenséges fehér egyenruhájában, lassan lépdelt a király felé, s tán ő maga volt az az isteni jel, amelyre mindvégig vártunk.
