Hasát fogva dőlt a nevetéstől a Gyulai Várszínház kamaratermének közönsége a Retro szerelem, avagy özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című fergeteges vígjáték láttán. A vérbő komédia ideje alatt valódi közösséggé vált a nézőtér és az oda folyamatosan lebeszélő színészek.
A történet a korosodó özvegyasszony Karnyónéról szól, akinek kegyeiért – persze vagyona okán – ketten is versengenek: Tipptopp és Lipitlotty, a két szeleburdi. A cselekmény ezután csak nyomokban követi Csokonai Vitéz Mihály 1911-ben bemutatott, három felvonásosra írt darabját, az eredeti ismerete nélkül talán nem is pontosan kihámozhatóan. Pedig adják magukat az intrikák, a szereplők szándékainak alaposan összekuszálható szálai és a dramaturgiailag kibontható helyzetkomikumok. A kérők rivalizálása, egymás folyamatos megtévesztése, egy állítólagos lottónyeremény, a szobalánnyal való titkos szerelmi viszony felfedése, az özvegy tökéletes lejáratásával, tragédiával, ám mert vígjátékról van szó, a végén feloldozással, olyannyira, hogy még Karnyóné halottnak hitt férje is előkerül. Csokonai nagyot markolt az öngyilkosságba forduló véggel, ám egy mesés fordulattal – miszerint egy Tündér és Tündérfi feltámasztják a halottakat – ő is megmenti szereplőit. Ezért is volt ez az első magyar tündérbohózat, Haffner Fülöp bécsi író hasonló jellegű művei alapján.
Jelen esetben mindennek inkább csak felvillanó jeleit láttuk, a cselekményben rejlő komikus lehetőségek kihasználása nélkül, sokkal inkább a helyzetkomikumokra, a színészi- és nyelvi poénokra építve, a harsányság és ripacskodás határmezsgyéjén ide-oda táncolva. Leginkább azonban a színészekre alapozva, akiknek pusztán nevük hallatán jegyet váltanak a nézők, és akiktől talán pontosan ezt is várják el.
Az özvegy Karnyónét alakító Magyar Attila, valamint a több szereplő bőrébe bújó két színésztárs, Hajdú István „Steve” (Tiptop, Karnyó) és Szakács Tibor (Lipityloty, Boris, Samu) számolatlanul ontják a geggeket, érződik, milyen jól érezték magukat a próbafolyamat során, mialatt ez a kétórás poénhalmaz összeállt – de azt is érezni, hogy maguk voltak e munkafolyamat alatt, így sem rendező, sem dramaturg és egyáltalán, semmilyen külső rálátással rendelkező egyén nem segítette egységes szerkezetté ezt a kuszán maradt ötletkavalkádot. Ennek ellenére ez a 2005-óta futó 120 perces, ezúttal két részletben előadott vígjáték 2006-ban elnyerte a Vidor Fesztivál Pulcinella-díját.
Talán azért, mert a célt – miszerint az az önfeledt szórakoztatás – így is maradéktalanul teljesítették, hiszen a közönség és a színészek egyaránt jól érezték magukat közben. Ám folyamatosan jelen volt annak érzete, hogy ezek a fiúk „csak úgy” összedobtak néhány poént, amivel tájolva kereshetnek némi pluszpénzt és személyesen is bezsebelhetnek az irántuk érzett országos szimpátiából, hiszen úgyis mindenki miattuk megy oda, sőt, külön öröm látni ezeket a spontán megnyilvánulásokat – ami azonban valójában nem az örömmunkába bevonó cinkosság, mint inkább az elvárható befektetett valódi munka hiánya.
Arról nem sokat tudni, hogy a bemutató óta eltelt közel tíz év során mennyit változott az előadás és arról is csak nyomokban, hogy milyen rendszerességgel kerül közönség elé. Az mindenképp a színészek javára írandó, hogy valódi örömjátékot produkáltak, amiben még olykor egy-egy meg nem talált kijárat, rosszul megadott végszó vagy más váratlan fordulat sem akadályozta meg őket.
Persze, ha a közönség már ott van, az estét az olcsó „tortadobálós szint”, az öncélú és sokszor félrement poénok is elviszik. Még az is gondolható, hogy a női ruhába öltözött férfiak – a kiéhezett, borostás öregasszony és a nála nem vonzóbb, de sokkal kelendőbb szobalány – és az idiótákat megjelenítő ripacskodás látványa, vagyis a közönségesség tombolása azokat is becsalja a színházba, akik amúgy máskor nem vetemednének erre, de az így megközelített nemes szándék is kihasználatlanul hagyta azokat a lehetőségeket, amiket az eredeti darab önmagában adna, ha nem csupán az otromba külsőségekre, a komikus formára, hanem a komikus tartalomra építettek volna.
Már csak azért is, mert a főszerepet játszó Magyar Attila különösen erős a keretek közé szorított improvizációban, aminek lehetőségét itt sajnos csak a kiszólásokban, olykor-olykor a nézők bevonásában élhette ki. Azonban ezzel is sikerült átbillentenie a hangsúlyt, megteremtve azt a manapság ritka színházi légkört, amitől a közönség közösséggé változott, közvetlen kapcsolatot kialakítva a színpad és a nézőtér között.
