Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Ahol az ízek a régiek, oda eperfaösvény vezet

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • G. K. E. • MAGAZIN • 2018. szeptember 22. 13:30
Ahol az ízek a régiek, oda eperfaösvény vezet
Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük (majd alkalmazkodva mai bejegyzésünk tárgyához, kiegészítettük egy félmondattal). Az arany betűs, kemény fedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

Az apám tanító volt, az anyám is, ezért sokáig az iskolában laktunk, a mostani egyesben, mondta, miközben tömtük magunkba az epertortát a Százévesben. Megint csak úgy voltam itt vele, mint előzőleg a gróffal, vagyishogy belopóztunk zárás után Alajos titkos kulcsával. Ennek megfelelően ültünk a sötétben, nehogy kiszúrja valaki odakintről, hogy mi bent vagyunk. Még a kalapját se vette le a fejéről.

Így folytatta, miközben hímzett fehér selyem zsebkendőjével letörölte ajkairól a megolvadt rózsaszín krémet: a szobám egy hosszú és árnyékos folyósóra nyílt, amelyen egy hatalmas üveges szertár állt, benne kitömött állatokkal. A legimpozánsabb szárazföldi egy barnamedve volt, míg a legnagyobb madár egy kárókatona. Ahányszor rájuk néztem, mindig az volt az érzésem, hogy kiesik a szemük a helyéről. Mintha nagyon figyeltek volna valamit. Ezt többször is megbeszéltem a cimboráimmal, akik gyakran jártak hozzám. Ilyenkor együtt tanulmányoztuk és nyomkodtuk a kitömött lényeket a poros félhomályban, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy a preparátor pocsék munkát végzett.

A szertár polcain dobozok is sorakoztak ásványmintákkal, mellettük négyezer éves agyagedények, akkorák, hogy egy kisebb növésű ember is megbújhatott bennük, magyarázta, eleget téve azon kérésemnek, hogy meséljen még, amíg jól nem lakunk. Amikor barátok jöttek hozzám, gyakran mi is hasznukat vettük. Egyszer az egyiket szét is repesztettük, de nem mondtuk el senkinek. Az történt, hogy Emma fejjel lefele próbálta befészkelni magát az óriáskannába, ahonnan már nem tudott kimászni. Csak úgy tudtuk kiszabadítani, hogy Dénes nekiesett az edénynek egy kalapáccsal. Az iskola féltett antikvitása erre darabokra tört. A nyomait úgy tűntettük el, hogy elástuk az udvaron. Te vagy az első, aki ezt megtudod, magyarázta, de kérlek, ne add tovább senkinek, és lenyalta a maradék édességet a tányér széléről.

Az épület egyébként tele volt selyemhernyókkal megpakolt farácsokkal, mert a ház körül eperfaösvény állt, a hernyókat ennek a leveleivel etették. A gubókat nekünk kellett albérlet fejében zsákokba gyűjtenünk, és hetente elszállíttatnunk. A tanácselnök azzal érvelt, hogy ennyivel mi is hozzájárulhatunk az életszínvonal emelkedéséhez. Ugyanezen okból nyaranta a gyógynövényekkel tettük ugyanezt, ősszel pedig kukoricát törtünk a pártfőmufti földjén.

Aztán felállt, és kijelentette: soha ne hidd el, hogy szükség van a rabszolgamunkádra, de végezd el, mert nincs más tisztességes megoldás. Majd elővette mellénykéjének belső zsebből a tollat, és ezt jegyezte be a vendégkönyvbe:

„A legfinomabb volt a tejszínhabos fagylalt”.

Ám a bejáratból visszafordult, és még ezt is beírta a füzetbe:

Rövid volt, mégis szép. Köszönet érte!”.

Látva értetlenkedésemet hozzátette: a szoknyádra értettem, és bezárta magunk mögött a cukrászda ajtaját.

Összes cikk - lent (max 996px)
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)