thaisz miklós képeit állították ki a százéves cukrászdában
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Kicsit személyes hangvételű beszámolót írok ezúttal a Százévesben látható kiállításról, és ezzel el is térek a szabályoktól, amit remélhetően az olvasó megbocsát nekem, miután végigfutja gondolataimat.
Azzal kezdeném, hogy meglehetősen finnyás vagyok a festészetet illetően, a tájképekkel és a csendélettel szemben pedig kiváltképp magasak az elvárásaim. Nagyon jónak kell lennie a festménynek ahhoz, hogy megérintsen. Mert egyébként is leginkább a kortársakért rajongok, az ő természetlátásuk pedig nem arról híres, hogy tükörképe lenne a valós világnak.
Thaisz Miklós tárlatával kapcsolatban teljesen váratlanul ért, hogy akkor kezdtem felfedezni képeinek erejét és átütő hangulatát, amikor hazaértem, és nekiláttam kiválogatni a cukrászdában készített fotókat. Valahogy ott, a helyszínen, annyira nem éreztem magamhoz közel állónak ezt a tárlatot, ám ebbe az is közrejátszhatott, hogy annyira szűk a tér, ahová a műalkotásokat be szokták passzítani, s akkora szokott lenni a jövés-menés, hogy el sem merülhet a tablókban a szemlélődő. Én meg éppen azt szeretem, ha van lehetőség arra, hogy elidőzzek egy-egy kedvesebb alkotás előtt, többször is visszatérjek ugyanahhoz a műhöz. Hát odahaza volt.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Könnyített a befogadáson, hogy több beállítással is felvételeket készítettem, így olyan is külcsínt is adtam az összeállításnak, amilyennek én szerettem volna látni.
Nem tudom, Önök miként viszonyulnak a művészethez, ám ha van rá mód, próbáljanak együtt lenni egy kicsit Thaisz Miklós őszi színeivel és nyugalmával, csendben, vagy egy jó zenedarab mellett. Megéri.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
