Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Egyáltalán nem volt könnyű a tegnapi napom. Ákos ugyanis erősködött, hogy menjünk el a felvonulásra, amit a várjátékok alkalmával szervezett az egyesülete, amelybe főként túrázó tisztviselők tömörültek, de a jobb fajtából valók. A csoportnak a Késmárki Üveghegyek nevet adták, mivel Ákosnak ez volt a kedvenc kirándulóhelye.
Nos, ezek az emberek arról döntöttek legutóbbi ülésükön, hogy idéntől minden évben ezen a napon átmenetelnek a belvároson, talpig díszben. Úgyhogy nekem is be kellett öltöznöm. Arra gondoltam, túl sokat ezzel nem foglalkozom, azt veszem fel, ami legelőször a kezembe kerül. Felmentem a padlásra, bekötöttem a szememet, és belenyúltam a nagyanyám ládikójába. Aztán találomra kihúztam onnét egy ruhát. Így lettem Csárdáskirálynő, Ákos meg huszár.
Hogy hitelesebb legyen, ragasztottam neki egy szép bajszot is törülközőből, amit vékony csíkokra vágtam fel. Még a fejére is jutott ebből az anyagból. És hogy magamon is aranzsáljak valamit, jól bepirosítottam az arcomat, az ajkaimnak vörös rúzzsal adtam színt, a hajamat cipőpasztával festettem be gyorsan feketére, majd belefontam egy piros pántlikát. Ákos azt mondta, jól áll. Saját magamnak annyira azért nem tetszettem, sőt, amikor belenéztem a tükörbe, teljesen elképedtem. Meg kellett viszont állapítanom, hogy a viselet rendesen kiadja az idomaimat, a lábbeli a vádlijaimat, tehát végül is szemrevalónak tűntem, de ízléstelennek. Változtatni ezen már nem volt kedvem, úgy álltunk be a sorba, ahogyan voltunk.
A rendezvény roppantul hosszúnak bizonyult, talán három órán át masíroztunk le-fel a városban, mire befejeződött az egész. Ekkora én már holt fáradtnak éreztem magamat, Ákos is, ezért nem volt nehéz rávennem, hogy üljünk be a Százévesbe. Valamit rendeltünk is, talán még egy vermutot is ittam, mindenesetre ott helyben elaludtam. Valószínűleg lebukott a fejem az asztalra, mert amikor felébredtem, ebben a pozitúrában találtam magamat. Sötét is volt, csak a konyhából szűrődött ki némi fény. Lassan felemeltem a fejemet. És mit láttam? A vendégkönyvet, és benne Ákos bejegyzését, amelyet az alábbiakban szó szerint idézek:
„Az alföld magyar lánya
Piros rózsa az orcája
Piros csizma a tipegője
Magyar huszár a kedvese!”
Nagyon kedves, jegyeztem meg. De mi történt, miért hagytál itt ezzel a népies költeménnyel?
Kérdésemre másnap reggel kaptam választ. Azt mondta, annyira édesen aludtam a cuki asztalán, hogy nem volt szíve hozzá, hogy felébresszen. Aztán kárpótlásként eldúdolt nekem egy dalt.
Erre muszáj volt elnéznem neki az előző napi ostobaságot.
