Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
– Mi az Ön valódi szakmája?
– Kovácsmester vagyok. 1959-ben kezdtem a szakmát, akkor szegődtem el inasnak Békéscsabára, ahol épp abban az évben indítottak el egy osztályt a szakmunkásképzőben, amikor én nyolcadikos voltam. A hároméves képzésre húszan jelentkeztünk. Az oktatás két részből állt, mondhatnók, duális jellegű volt: három napig a műhelyben dolgoztunk, három napig elméleti óráink voltak.
– Igény volt még akkoriban a kovácsokra?
– Hát hogyne! Nagyon keresett mesterség volt. Annak idején még felvételizni is kellett, a meghirdetett húsz helyre harmincan jelentkeztünk. Ha balkezes voltál, vagy színvak, vagy nem volt ritmusérzéked, elutasítottak. Tehát szigorú kritériumai voltak annak, kit vesznek fel.
– Miből és hogyan készült fel a vizsgára?
– Először két idősebb mestertől tanultam, két maszektól. Utána jött a téeszesítés, amibe harmadéves koromba kerültem bele, s inkább az élet nagy vizsgáira készített fel. Az állami gazdaságban legalább öt-hat kovács verbuválódott össze. Mindegyiktől tanultam valamit.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
– A családban volt-e még más is, aki ezt a mesterséget űzte?
– Nem volt senki.
– Akkor minek alapján választotta ezt a szakmát?
– Kizárólag annak alapján, hogy nagyon megtetszett. Általános iskolába jártam, amikor kíváncsiságból egyszer benéztem a kovácsműhely ablakán, mire a bent lévők kiszóltak, hogy menjek be. Én bementem, ők meg adtak munkát. Úgyhogy otthagytam a gimnáziumot, és elszegődtem kovácsnak.
– Nem bánta meg?
– Egyáltalán nem, bár az idők folyamán továbbléptem. Kitanultam a géplakatos és a mezőgazdasági gépszerelői szakmát is, majd leszakmunkásvizsgáztam ív- és lánghegesztésből. Bekerültem a gyulai állami gazdaságba, ahol kocsira kerültem, de mindent tudni kellett.
– Ez közvetlenül az iskola elvégzése után történt?
– Az iskola után katona voltam két évig, a határőrökhöz soroltak be, ahol rengeteg ló volt, azokat meg patkolni kellett. Sőt még a rendőrségi lovakat is. A későbbiekben gyakorlati oktatóként is dolgoztam Gyulán, illetve Békéscsabán, de helyben, Kétegyházán is, mert akkor még a tanulókat küldték ki a mesterhez.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
– Hogyan került a várba?
– Miután az állami gazdaságot privatizálták, bennünket, csaknem ötszáz embert elküldtek. Én a kétegyházi polgármesteri hivatalba kerültem karbantartónak. Így az összes helyi intézménynek, óvodának, iskolának, orvosi rendelőnek én voltam a gondnoka. Aztán, hozzávetőleg tizenkét éve találkoztam Havassy Péter tanár úrral, a vár, vagyis a múzeum akkori igazgatójával, aki felvetette, hogy van itt egy kovácsműhely, amit be kéne üzemelni, mert nagy rá a kereslet. Amint látja (mi egy szombati napon jártunk ott, amikor még egy tűt sem lehetett leejteni – a Szerk.), ma is igény van rá. Az ajánlatot nem utasíthattam vissza. Gondolkodni kezdtem, mit kéne csinálni. Így születtek meg rendre az ötletek. Készíteni kezdtem kis szerencsepatkókat, szívecskéket, de mivel kérték, hogy nevet is üssünk rá, nagyobbacskákat is elkezdtünk csinálni, amikbe már egy-egy keresztnév is belefér.
– És mindezek mellé Ön magyarázatok is fűz, röpke művelődéstörténeti órákat tart a látogatóknak. Mi mindent kell tudnia egy kovácsnak?
– Ami csak létezik, mindent! Az egyik legnehezebben megtanulható mesterség. Nagyon nagy összpontosítás, erő, kitartás, gyorsaság és kreativitás kell hozzá. Ha ezek nincsenek meg, ne akarjunk kovácsmesterek lenni!
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
– Vagyis egy nő ne is próbálkozzék!
– Áh, szó se lehet róla!
– Utánpótlás van?
– Sajnos öt-hat éve nem jelentkezik senki, pedig még osztályt is indítottak volna a gyulai szakiskolában. Az is igaz, hogy már patkolni való ló sincs. Nincs igás ló, nincs fuvaros ló, csak hobbilovak vannak. Úgy néz ki, hogy nemcsak a kovács és a műhelye muzeális, hanem a mestersége is.
– Több ezer szerencsepatkót készített már el. Mi az, amit Ön a leginkább kíván most magának?
– Azt, hogy még sokáig egészséges maradjak.
