Ejha, ez a Werbőczy, csinált annak idején jó nagy fölfordulást a honban, s minekutána értelmi szinten jól megdolgoztatta magát, úgy gondolta, legyün vidékre, hogy kipihenje magát.
Csak hát annak idején nem ment az olyan egyszerűen, ahogyan azt az előkelő urasága elképzelte. Hiába nyargaltatta a lovait, az út nem akart elfogyni a lábuk alól. Csak kanyargott ide-oda, előre, utána vissza, sártengerből ki, sártengerbe be.
Így teltek s múltak az évek, mígnem végre a nádor megérkezett Gyula városába. Nagyon éhes volt már ekkor, ezért nem sokat teketóriázott, hanem az első ajtón, ami mögül ételszagok sejlettek föl, betért. Levetette magát a hozzá legközelebb eső párnázott székre, elfáradt csizmás lábait földobálta az asztalra, s várta, hogy kihozzák elébe a vadkansültet.
Várt, és várt, de hiába, mert senkinek sem volt kedvébe vele foglalkozni, ezért furcsállani kezdte a dolgot. Oldalra nézett, hátha megtud valamit a nagy közönyről és tiszteletlenségről. Ott látta, hogy a szomszédságában egy szakállas férfi hangjegyeket vet egy papírra. S miután megszólította, s az feléje fordult, akkor vette észre, hogy nem csak a távolságot győzte le, hanem az évszázadokat is, s hogy a zenét komponáló meglett ember túlfelől nem más, mint maga Erkel Ferenc, de nálánál sokkalta strapabíróbb kivitelben.
Nem zavarta tovább értelmetlen kérdéseivel, nehogy belefalsítson a nemzet legszentebb imájába, s nehogy az legyen, ami lenni szokott: hogy a nép őt okolja mindörökre a rossz felhangokért. A velőjén érezte, ez az ügy fontosabb számára a jóllakásnál!
Távozáskor ezeket a sorokat jegyezte be a vendégkönyve:
„Erkel, cuki öreg vagy,
de örök ifjú”
Szeretettel:
Verbőczy