Gyulai Hírlap - Hamlet és társai

A gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtárban évről évre megrendezik azt a szakmai napot, amelyet a magyar Shakespeare Bizottság szervez. Az idei, július 14-i konferencia a Hamlet és társai címet kapta.

A konferencia megszervezése Almási Zsoltnak és Fabiny Tibornak köszönhető, akik tavaly is oroszlánrészt vállaltak az irányításban. Elek Tibor, a Gyulai Várszínház igazgatója nyitotta meg a rendezvényt. Kihangsúlyozta, hogy elkötelezett híve a hagyományoknak, és ez a konferencia olyan értéket képvisel, amelyet illő volt megtartani. Az idei levezető elnök, Nagy András drámaíró, egyetemi tanár kiemelte, hogy rendkívül örvendetes, hogy ez a szakmai fórum szerves része a diákok heti workshopjának, és az esti előadások befogadhatóságához is meglehetősen sokat tesz hozzá. Az ülés két szekcióból állt. Az elsőben arról szóltak, hogyan értelmezték Hamlet és társainak viszonyát régen, a másodikban pedig arról cseréltek eszmét, ahogyan ma közelítik meg a szöveget. Minden előadónak 20 percben adatott meg a témáját bemutatni.

Elsőként Fazekas Sándor (Szegedi Tudományegyetem, egyetemi adjunktus) Kazinczy Hamletje címen tartotta meg előadását. Az ismert Hamlet-fordítások szövegvizsgálatára vonatkozó kérdéseket tett fel. Erről már jómagam is írtam. Fazekas arra hívta fel a figyelmet, hogy a Kazinczy-prózaszöveg (1790) hűen követi a mintájául szolgáló Friedrich Ludwig Schröder-féle átiratot (Hamlet, Prinz von Dännemark: Ein Trauerspiel in 6 Aufzügen, 1777), amely a korabeli közönség igényeihez mérten erősen szentimentális. A társadalmi és kulturális változásoknak megfelelően a fordítások szövegei is változtak. Közülük kiemelendőek az első angolból történő (Vajda Péter, 1839), a legnagyszerűbb, egyben kultikussá váló (Arany János, 1868) és a legutóbbi (Nádasdy Ádám, 1999), amelynek azóta több szövegváltozata született. A fordítás problémái máig megoldatlanok, hiszen fordítótól függ, hogyan értelmezi az adott szövegkörnyezetben a szavakat. Erre remek példa volt a conscience szó, amely a híres nagymonológban hol lelkiismeret (Nádasdy), hol öntudat (Arany) formában jelenik meg. Nem tisztázott Hamlet kora sem, illetve hogy hogyan nézhetett ki, az mindenesetre kiderül, hogy kb. 28 éves és testes karakter volt.

Palkóné Tabi Katalin (Apor Vilmos Katolikus Főiskola, főiskolai docens) Hamlet: drámák és szövegkönyvek címen adott elő. Alcíme: Az irodalomtudomány és a színház küzdelme a szövegért. Arról számolt be, hogy az 1980-as évektől a 2000-es évek elejéig volt egyfajta paradigmaváltás, amely a klasszikus szövegek kezelésében megmutatkozott. Sokféle újraértelmezés születik, hiszen ebben a folyamatban is sokan vesznek részt: szerkesztők, fordítók, olvasók, dramaturgok, rendezők, nézők és a színházkritikusok. Mindenkinek eleve több szövegváltozat állt a rendelkezésére: az angolok kritikai kiadásai (az Arden-féle sorozat tartalmazza a Q1, 1603 és Q2, 1604/05 változatokat, azaz a kvartókat és egy 1623-as fóliót, azaz a Shakespeare Összes Művekben megjelent Hamletet) és a magyar fordítások. Arany János maga írja: „Fontos kérdés továbbá, vajon Shakespare, úgy a mint van, sikamlós, nem ritkán obseenus részeivel adassék-e a magvar közönség kezébe. Itt az a kérdés áll elé: teljes Shakespearet akarunk-e, vagy megcsonkított, hézagos, castrált kiadást. A magyar közönségnek becsületére válik, hogy szeméremérzete még azon szabadságot sem tűrheti a művészetben, melyet nagy írók, festők stb. gyakran vesznek. Aztán a növendék-kor, a hölgyterem, a salon-asztal kíméletet igényel.” A shakespeare-i vulgaritás és brutalitás nem minden korban voltak kívánatosak. 1983-ban Eörsi István Ascher Tamás (Kaposvári Csiky Gergely Színház) rendező kérésére névvel vállalta az újrafordítás felelősségét, amelyért rengeteg kritikát kapott. 1996-ban Mészöly Dezső (Új Színház, Ács János rendezőnek) már jól érezte, hogy a tanagyaggal magunkba szívott Arany-szállóigéket nem szabad bántani, félszáz sort átvett Aranytól. 1999-ben Nádasdy Ádám mert igazán és bátran szembeszállni a nagy előd fordításával (Debreceni Csokonai Színház, Lengyel György kérésére). 2007-ben Schilling Árpád rendező egy egészen új narrációt alkotott. Utána már más rendezők is mertek betoldani, cserélni, szövegrészeket áttenni, vendégszövegeket használni, a Hamlet elindulta a teljes szabadság útján. Ugyanakkor a saját Thészeusz-hajó útján is, amelyben teljesen elveszti eredeti identitását.  

Az első szekció végén Schandl Veronika (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, egyetemi docens) érdekfeszítő előadását hallgathattuk: Hamlet, az angol – a Hamlet-burleszk a 19. században. A burleszk (vagy burletta) a 19. században élte virágkorát, amikor az 1828-as, ún. licensing act (engedélyezési törvény) életbe lépett. Innentől az illegitim színházakban már régen gyakorolt zenés drámákat, a helyzetkomikumra építő, vicces be/elszólásokat tartalmazó, gegeket nem mellőző, kortárs, aktuális, akár politikai utalásokat is magukba foglaló darabokat is játszhattak a klasszikus darabok mellett. Bárki merészebben mert hozzányúlni a reneszánsz korban felhalmozott szövegkönyvekhez (igen sovány rendezői utasításokat tartalmazó act editionökhöz). A 19. századi burleszk a kortárs hiperrealista színház kritikájaként erősödött meg, amely görbe tükröt mutatott a naturalista díszleteknek, az elnagyolt színészi játéknak és a tableau-k alkalmazásának. A shakespeare-i blank versek helyett pattogósabb páros rímekkel, pantomimmal, bábjátékkal (pl. a magyar Vitéz Lászlóval rokon Punch & Judy show), cross dressinggel (komikus szerepcsere átöltözéssel) és ún. special effectekkel (tűzijáték, állatok a színpadon) igyekeztek a nézők ingerküszöbét messzemenően átlépni. Nem bálványdöntögetésnek szánták, csak kortárs kritikának, de arra is alkalmas volt, hogy eltűntesse a színpad és a néző fizikális és lelki közelségét. A legsikerültebb és legnépszerűbb burleszkeknek talán David Bevington Murder Most Foul: Hamlet Through the Ages könyve alapján érdemes utánajárni.

A kávészünetet követően a hallgatóságot a szervező, Almási Zsolt (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, egyetemi docens, a Magyar Shakespeare Bizottság ügyvezető titkára) vezetett be a vendégszövegek kulcsszerepének fontosságába: Hamlet és a „Levegőt!” a Vígszínházban címmel. A Vígszínház 122 éves történetében ez volt az első alkalom, hogy műsorra került Shakespeare leghíresebb műve. A tragédiát ezúttal Eszenyi Enikő rendezte, értelmezte át. Almási ebből az ún. Hecuba-jelenetet vette górcső alá. A darab bemutatóján a színészkirályt játszó Hajduk Károly mosolyát elemezte, amelyben egyszerre bújt meg az egoizmus és a huncutság. Ugyanis Hajduk előre tudta, hogy a monológban egy József Attila-szöveget rejtettek el. Shakespeare maga is vett át szövegrészeket másoktól, ismert drámáinak legjavában mások keze nyoma is tetten érhető. Az intertextualitás megszokott az újkori színjátszásban is, de ennek a József Attila-versnek (Levegőt) ez esetben igencsak irányított szerepe volt. Ezt csak magyarként érthette a néző. Ugyanis egyértelműen a hatalom és egyén viszonyára utal, a totalitárius megfigyelésre, lekáderezésre, a kishitű, immorális világ buktatóira. Az eredeti történetben is mindenki mindenkit megfigyel, így aktuális volt betenni a József Attila-kontextust: „Számon tarthatják, mit telefonoztam /s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. /És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, /mely jogom sérti meg”. Megerősítésképpen még a nézőket is szembefordították olykor önmagukkal, videóval vették közben a reakciókat időzve egy-egy arcon, így a jelenlévők és a színpad viszonya is folyamatosan változott. A szöveggel bármely rendező kollaborációja pyrrhusi véget ér, kiköpött orwelli világ.

Bernáth András (Szegedi Tudományegyetem, egyetemi adjunktus) Három angol és két magyar Hamlet: 21. századi színházi előadások az irodalomtörténész szemével címen tartott tükröt a kortárs értelmezések elé. Hat színházi rendezést elemzett a Hamlet soraiból kiindulva: „…mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” (III. felvonás 2. szín). Arra jutott, hogy a londoni National Theatre 2000-es előadása inkább a vallásosságot emelte ki, a 2000-es Globe-adaptáció korhű jelmezekkel és az eredeti szöveggel dolgozva okozott meglepetést. Egy évtizeddel később, 2011–12-ben a Globe visszatért a vándorszínészi hagyományokhoz, 2013–16 között erősen meghúzott szöveggel adták elő a darabot. Különlegessége volt utóbbi változatnak, hogy turnészerűen akár menekülttáborokban is bemutatták, ahol Hamlet színes bőrű figura volt. Előbbiekkel összevetve a 2007-es szegedi kisszínház előadása hagyott mély nyomot Bernáthban, hiszen ennek is modern szövegváltozata készült, de Horvát Péter rendezése erősen megforgatta a közönség kedélyeit – Hollósi Zsolt írt róla tömör kritikát (delmagyar.hu: Szex, laptop – Hamlet ma). Ebben a feldolgozásban a Szellem csak Hamlet-hangként jelenik meg, nem úgy, mint a 2016-os kecskeméti átiratban, ahol végig a színpadon van. Felmerül tehát a Szellem figura létjogosultságának kérdése. Érdeklődőknek bővebb tájékoztatást a „ghost”-kérdésről Stephen Greenblatt: Hamlet in Purgatory (2001) című könyve ad.

A személyes jelenlét élménye táplálta Cseicsner Otília (szabadúszó dramaturg, író, forgatókönyvíró) előadását is, aki Hamlet a köbön. Schilling Árpád bécsi Hamletje címen számolt be osztrák tapasztalatairól. A sógoroknál nem része az alaptantervnek Shakespeare Hamletje, a diákok csak szemelvények formájában találkoznak vele – megjegyzem: nálunk is. 2007-ben mutatták be Schilling Árpád műfajteremtő előadását a hamlet.ws-t, a 3 színésszel, iskolai környezetbe készült Hamlet adaptációt. Schilling az előadásban a két évvel korábban a bécsi Burg Theaterben szintén három színésszel bemutatott Hamlet3 koncepcióját dolgozta tovább. Túlnőve az osztálytermi kereteken egy szerepjáték jellegű bemutatót kívántak megvalósítani, amely emellett erőteljesen brechti elidegenítő hatást mutat, nem rendezői színháznak indult. Schilling 1995-ben megalapította a Krétakör Színházat, amely 2008 óta kortárs előadó-művészeti központként és produkciós irodaként működik Krétakör néven. Kreatív közösségi színházélmény megteremtése volt a célja, amelyet maradéktalanul be is váltott. Ennek eszköztárában megtalálható az 5x5 méteres black boksz, a zenei háttér (songok), hangerőváltások, minden olyan elem, amely tudatosítja a nézőben, hogy amit lát, az nem a valóság.

Utolsó sorban kapott szót a tavalyi levezető elnök, a Magyar Shakespeare Bizottság elnöke, a Shakespeare kutatások doyenje, Fabiny Tibor professzor (Károli Gáspár Református Egyetem). Előadásában barátja, Nádasdy Ádám 2011-es és 2012-es fordításait vizsgálta/bírálta felül. Elemzésében táblázatos formában mutatta ki, hogy a fordító mintegy 60 helyen módosította korábbi átültetését. Sok helyen „aranyosított”, de találhatóak „aranytalanítások” is. Az újragondolt szövegrészek közül azok nem nyerték el Fabiny tetszését, amelyeknek megvolt a lehetőségük, hogy az Arany-eredeti mintájára szállóigévé váljanak, de tisztjüket nem tudták betölteni, mert az újításból éppen az eszencia veszett el.

A rendkívül érdekfeszítő konferencia megszervezését a végén a személyes társalgás lehetősége tette még indokoltabbá. Reméljük, ezzel a nemes hagyománnyal nem szakít a direktor úr. Tovább azt is remélem, hogy nem csak a szigorú szakmai, hanem a gyulai – vélhetően értelmiségi létre készülő – fiatalság is helyet foglal majd a széksorok között. Köszönjük a lehetőséget, élmény volt!