Az azért borzalmas, amikor a legény eljő Gyula városába udvarolni, vár a szerelmére tizenkét hónapig, aztán felveszi a legszebb ingét, a legszebb nadrágját, elszalad a virágboltba egy gyönyörű csokorért, egy héttel a randi előtt lefoglalja a Százéves legromantikusabb asztalát, megrendeli a sütiket, a fagyikat, a kávét, meg a rumot is a kávéba, s mindezek mellé még a nőt is, szíve választottját, aztán a nagy napon, amikor az ő megjelenik a találkán, azt mondja neki, hogy bocsi, de időközben beleestem egy másik kapcsolatba, úgyhogy köztünk nem lesz többé semmi, köszi a meghívást, köszi, hogy gondoltál rám, és köszi, hogy ilyen rendes vagy, de szia, ebből nem lehet semmi komoly!, majd eltolja magától a tányérokat, a csészéket és a poharakat, csak a konyakot issza meg, és lelécel.
Zsíros még egy darabig néz ki a fejéből, azt hiszi, csak álmodja az egészet, aztán szédülni kezd, elvilágosodik előtte minden, s mire magához tér, egy rendőrarc hajol felé, s a képébe nyomva egy füzetet, megkérdi: ezt maga írta? Zsíros szemében összefolynak a betűk, nem lát semmit a szövegből, még egy vesszőt sem, csak azt, hogy lóvé és szavarin, ezért a kékkabát még egyszer megkérdi tőle, de most már jóval hangosabban, szinte ordítva: ezt a verset maga írta, maga szerencsétlen, bökje már ki, mert különben letartóztatom! Zsíros meghökken, ránéz a képébe nyomott lapra, amin ez áll:
Búcsúzom tőled, te kedves város, ahol egy évig olyan nagyon boldog voltam, és megtanultam, hogy mit jelent ’To love and to suffer’.
Köszönöm a kedves vendéglátást!
Zsíros Márton
1960. június 13.
– Nenenene… nem tudom, miért? – válaszolja rémülten Zsíros a padlón és a hátán fekve.