Fotó: Gyulai Hírlap
Tanítani kellene az Ő hitét. Azt a megingathatatlan meggyőződését, hogy a világ csak átmenetileg mocskos, gonosz, korrupt, hogy mindezektől néha már élhetetlenül szennyezett. Hitte, hogy rengeteg dolgunk van még, de eljön a szebb világ. Ezt kőkeményen hitte! Megtett minden Tőle telhetőt, hogy hazájában – melyhez mindhalálig hű maradt – szebb világot teremtsen a maga módján. Szervezett, magát soha nem kímélve utazott, tárgyalt, intézte közös ügyünket, hogy megteremtse – legalább szűkebb hazájában – a számára legnagyobb kincset: a szabadságot. Köré gyűltek a hasonló gondolkodású és szándékú emberek, háza falán messzire hirdette a felirat, hogy ez itt a szabad gondolatok otthona. Nem félt, nem alkudott meg semmilyen erőnek engedve, csak ment előre a maga útján, mert mindig pontosan tudta, hogy merre kell mennie.
Igazi világpolgár volt, a szó legnemesebb értelmében. Kényszerűen elhagyott hazáját lélekben soha nem hagyta el. Ment, amikor mennie kellett – az élete volt a tét –, de az emigráció évtizedeiben egyetlen pillanatra sem felejtette el, honnan sodorta el az élet. Az ’56-os forradalom – bár akkor nem így élte meg – két hazát adott neki. Az egyik szülőhazája volt, a másik egy sorsszerűen választott világ, amelyben ugyanolyan elkötelezett híve volt a szabadság eszméjének, mint egykor Magyarországon 1956-ban. Élete legdrágább kincsei közt őrizte a forradalom napjainak emlékét. A hite vitte akkor is az utcára a tömeggel, mely magával sodorta nemcsak testét, de lelkét is. Azonosulni tudott a szabadságért kiáltó, végsőkig elkeseredett emberekkel, és vonult velük – élete árán is. Nem mérlegelt, mert látta, hitte a célt. Mondom, erős hite volt.
És amikor hazajött, hazajöhetett, építeni kezdett egy új világot. Nem magának, hanem egy olyan közösségnek, amely értette, befogadta eszméit a szabadságról, emberi értékekről, egy jobb világról. Akik köré gyűltünk, rácsodálkoztunk bátor, addig szokatlan, másoktól nem hallott gondolataira. Sokat, nagyon sokat tanultunk Tőle arról, mi az igaz emberi érték, mi a hit megtartó ereje. Életével tanította, milyen az egyenes gerinc.
Bízott az orvostudományban, orvosaiban. Az utóbbi években gyakran kereste fel őket ezzel-azzal, de mert erős hite volt, sohasem kételkedett abban, hogy meggyógyítják. Most, legutóbb sem. És most sem a hite hagyta el, hanem a tudomány. Élete utolsó napján arról győzködtem – minden más eszköz híján –, hogy akarjon meggyógyulni. Rám nézett élesen metsző kék szemével, és azt mondta: én mindent megteszek. De ez már nem volt elég. Élete 83. esztendejében földi életének végére ért Czene Ferenc, aki megépítette nekünk a szabad gondolatok otthonát. A legkevesebb, hogy továbbvisszük a hitét.
