Gyulai Hírlap - Győzött az emberi méltóság a gyulai várszínpadon

Az erdélyi író, költő, Székely János okleveles filozófusként 1972-ben, a romániai diktatúra legsötétebb évtizedeinek legelején írta meg drámáját, abban a vészkorszakban, amikor a hatalom a lehetetlen megvalósítására tett kísérletet az alapvetően ortodox államban: a nép egyetlen megtartó erejét, az istent akarta lecserélni a bálványozott pártvezérre. A terror a legnagyobb tömeget és veszélyforrást jelentő nemzeti kisebbséget, a magyar közösséget sem kímélte. Amit tehát elsőként le kellett rombolnia, hogy az etnikumokat elhallgattassa és megsemmisítse, a templom lett, majd az iskola.

Ahhoz, hogy megértsük Székely János drámáját, tudnunk kell: 1971-ben a magyar külügyi vezetés tényként közölte, hogy Romániában erőszakos asszimiláció zajlik, ami kizárja a barátsági szerződés megújítását. Amikor 1971 végén a magyar politikai bizottság mégis úgy döntött, hogy aláírja a megállapodást, Kádár János megkérdezte: muszáj-e ezt Bukarestben megtenni? A válasz így hangzott: Kádár elvtárs, ezt mindenütt alá lehet írni, akár még a vonaton is.

Kádár végül elutazott Bukarestbe, ahol 1972-ben kijelentette: Magyarország abszolút elkötelezett a nemzetiségi kérdés ügyében. A konfrontációs politika azonban nem hozta meg a várt eredményt, a pattanásig feszült helyzetben a román módszernek a magyarok nem találták meg az ellenszerét. Németország mást tett: megvásárolta övéit a román államtól, márkával fizetett értük. Mert amiként a Caligula helytartójában is megfogalmazódik: mindennek megvan az ára, a hatalom is lefizethető.

Nem kérdés tehát, miért került tiltó listára Romániában a drámaíró Székely János, aki Magyarországon is csak a hetvenes évek végén, a Caligula helytartója bemutatása után vált ismertté. A Dózsa, az Irgalmas hazugság és a Protestánsok kivételével 1990-ig drámáit nem mutathatták be a romániai magyar színházak. Anyaországi népszerűségét épp a Gyulai Várszínház segített, amely sora tűzte műsorára történelmi darabjait: a Dózsát 1977-ben, a Caligula helytartóját 1978-ban, a Hugenottákat 1980-ban, a Vak Béla királyt 1982-ben, a Mórokat 1991-ben.

Szász János ebből az időtlenné tehető általános érvényű narratívából emelte ki az emberi felelősség fontosságát, rámutatva: minden hatalom egyszer megbukik, de önértékelésünk, amivel maradunk, a belső bírónk, a lelkiismeretünk nem távozik a gaz uralkodókkal. A döntés, hogy tiszták, bűntelenek maradunk-e, avagy sem, rajtunk áll. Az eszement birodalmi vezér helytartója ugyan ellenáll a kegyetlen felsőbb parancsnak, mégis rabja lesz a rendszernek, azonosul vele, hisz hatalomféltés miatt kivégezteti két cimboráját. S jóllehet a véres kezű császárral végül saját emberei végeznek, Petronius tettén ez már semmit sem változtat, önvádjai alól többé nem szabadulhat.

Székely János olvasmánynak szánta darabjait, és előszeretettel hangoztatta, művei nem színpadszerűek. Azt, hogy ebben mennyire nem volt igaza, Szász János igazolta. A rendező ugyanis megtalálta az előadásmódnak azt az egyensúlyát, amely megőrzi a mondanivaló elsőbbségét, miközben kompozícióban, látványban sem nyújt a nézőnek keveset. A lényegre törő díszlet és a kosztümök, amelyben egyértelmű utalást találunk az istentelen szélsőségeknek alárendelt mivoltunkra, kiszolgáltatottságukra, csak alátámasztják, hogy a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciójában minden a helyére került.