Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Emlékeztetőül felidézzük előző „százéves” bejegyzésünk vendégkönyvi idézetét, amely a következő megállapítást tartalmazta:
A budai „Ruszwurm”, a miskolci „Rábel”, a pécsi „Caflisch” ősi cukrászdák levegőjét éreztem ezen antik bútorok között.
A gondolatot 1955. április 27-én fogalmazta meg egy (feltételezhetően) Gyulán vendégeskedő turista, aki igen jól ismerhette az ország többi épített kulturális értékét is.
Elsőként a Ruszwurm-ról ejtettünk néhány szót, nem túl sokat, mert a fővárosi cukrászda mindenki számára ismerős lehet. Ezzel szemben a miskolci Rábel, azt hiszem, kevésbé. Nem előnyös bevallani, de tagadhatatlan: jómagam most hallottam róla először.
A vendéglátóhely legfőképpen abban hasonlíthatott a mi Százévesünkre, hogy amikor 1895-ben a lőcsei Rábel Albert megvásárolta, biedermaier bútorokkal rendezte be. Leírásokból tudjuk, hogy a székek kárpitja bordó bársony volt, a falakat zöld tapéta borította, a hangulatot velencei tükrök emelték, hideg napokon pedig széntüzelésű cserépkályhával fűtöttek.
A Széchenyi utca 3–5. szám alatti kedves emlékű vendéglátóhely Miskolc első cukrászdájának volt a jogutódja. Az ingatlan, amelyben helyet kapott, az 1740-es években épült, jó ideig görög kereskedők bérelték, és csak 1828-ban nyitottak benne cukrászdát. Rábel Albert megjelenéséig svájci cukrászok működtették. Roráriusz Gyula 1938-ban vette át, aki a Gerbeaud-nál tanulta ki a mesterséget. A szocializmusban államosították, majd haszontalannak ítélve 1972-ben felrobbantották. Tíz évvel később egy másik helyszínen ugyan megpróbálták feléleszteni, ám az új létesítmény csak 1992-ig bírta a strapát. Berendezését átvitték egy másik cukrászdába, ahonnan aztán nyomtalanul eltűnt.
A Rábel történetének számunkra tehát van egy nagyon fontos üzenete: szerencsésnek és kivételesnek tekinthetjük magunkat, hogy velünk, a várossal, Gyulával és a Százévessel ez nem fordult elő.
