Gyulai Hírlap - Száz percben foglalták össze az ezer oldalnyi világfájdalmat

Már induláskor úgy éreztem, elveszítettem a fonalat. Pedig csupán egy dialógus kezdődött meg a játékosok és nézőik között, mint a nagy Oroszországban, ahol mindenki része a hatalmas görögkeleti kuruzslásnak. Abban az anyácska-hazában, amelybe most Gyula is belevegyült néhány kiemelkedő helyszínével és eseményével, amitől az ember tényleg azt kezdte hinni, élő adásban néz egy dokumentumfilmet, amelyben ő is szerepel. De hát tudjuk, Dosztojevszkij nagyon élvezte a zavarokat: kelteni is, meg kiszélesíteni is.

Azzal együtt állíthatjuk ezt, hogy ezúttal nem is az ő művét tekinthettük meg, hanem a Karamazov testvérek egyik jelenkori magyar átiratát, amelyben odáig tágultak ki a türelem (más szóval tolerancia) határai, hogy már az sem számított, ki milyen nemű: két baszki között a fiúk olyan szépen ingerelték a mellbimbókat, egymásét és a sajátjukat, hogy biztosra veszem, nem ült olyan fő odabent, akinek ez tetszett.

A szereplők többször ki is szöktek ebből a keretből. Többször el is hitették beszélgetőtársaikkal, a publikummal, hogy vissza sem térnek, amit persze senki sem hitt el, és helyesen, mert persze, hogy visszatértek (aki vallásos, ezt jobban megértette). Az viszont meglepett, amikor a Karamazovok egyike kiment a gitárjáért a kulisszák mögé, és be is hozta. Tényleg csodálom, hogy ott volt, ahol lennie kellett. Rettegtem akkor is, amikor felmászott a hangfalakra, egészen a mennyezetig, hisz csupán a szentlélek tartotta meg odafönn.

Azt is értékelem, hogy ki merték mondani, van cigánybűnözés, elvi szinten legalábbis, és ezt még alá is húzták, hogy igen, van, mert egyesek állítják, hogy létezik. És hogy ez téma. És téma az is, hogy a modern világban megszavazható, de le is szavazható isten léte. Vagyis hogy a kérdés, amiről szavazni lehet, az ez: van-e isten, vagy nincs, egy olyan közegben, ahol a szülők félholtra verik a gyermekecskét, majd bekenik az arcát fekáliával, és kizárják a házból. De felmentik őket, mert van isten, aki jó, és az egyházban mindenki megkaphatja tőle a feloldozást. Mert feloldozást eleve csak az kaphat, akit fel lehet valami alól oldozni. És ez a valami mindig a bűn.

Nem tudom, sikerült-e kiolvasniuk maradéktalanul a Karamazov testvéreket. Tegyék meg, pazar. Annyira bonyolult és szövevényes, hogy orosz lélek és ész kell ahhoz, hogy kiigazodj rajta, s többek között észbe tartsd a figurák neveit. Valahogyan ez nekem sosem sikerült, egyik orosz szerző egyik regénye estében sem. Bocsánatot is kérek ezért tőlük.

Nos, ez a magyar Karamazovra is érvényes, jóllehet itt csak négyen vitték az ügyet, ám, mint már utaltam rá, akadt, aki több jellemet is megformált. A produkció lényege is pont ebben az aspektusban rejlik, és ez el is hangzik az elején: nem muszáj kiolvasni Dosztojevszkij könyvét, nem kell tudni, miről szól, mert ez egy kortárs nyelvezetű színház, amelyben nem a magas filozófiára, hanem a látványra, az értelmezésre, a feldolgozásra, a dinamikára helyeződik a hangsúly. Az ördögi tervre, amit az ember a saját képére teremt meg, származástól, bőrszíntől függetlenül.

A zene és a tánc pedig ezt csak alátámasztotta: túl sok értelme nem volt, csupán szórakoztatott. Először akkor vettem fel az elejtett fonalat, amikor az érzékiséget megtestesítő srác kigombolta az ingét, és levetkőzött. Majóra. Reméltem, ő is közénk ül majd (mellém), valamit csak fog tenni köztünk, de nem, ez elmaradt. Jött helyette újból a sok terhes dráma a nehéz sorú anyákról, a bűnös, kegyetlen famíliákról, a vérről, a pénzről és a pisztolyokról (mint a sikerfilmekben), a szeretetnélküliségről, mégis annyira szerethetőn, hogy ezzel kell zárnom soraimat: bármennyire is csak félig felkészülten mentem el az előadásra, úgy ültem neki beszámolóm megírásának, hogy most már mindent tudok az ezeroldalas Karamazovról. És a mindenkori társadalomról.

Zseniális száz percben volt részünk.