Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Mi sem természetesebb, minthogy a tavasz első havában a vendégkönyv márciusi bejegyzéseivel örvendeztetjük meg olvasóinkat. Ezek többsége szórakoztató jellegű, és egy olyan múltat jelenít meg, amelynek rengeteg az aktualitása. Hozunk is erre azonnal egy példát.
Mindnyájan tudjuk: vidéken élni jó, sokszor sokkal jobb, mint a fővárosban. A vidéki ember mindent meg is tesz azért, hogy ezt kimutassa, akár ölre is menne városáért, ha úgy adódna. A vidéki ember a múltjában is szeret elmélyülni, főként önigazolásképpen, hogy érveket felsorakoztatva, megalapozottan lehessen büszke mindarra, amit a felmenői, az elődei, az övéi, s a mieink, vagy éppenséggel az évszázadokkal korábban ide születetteké előteremtettek, felépítettek, megvalósítottak.
Nos, Gyuláról is kijelenthető, hogy szinte minden ötödik lakója helytörténész, és minden hatodika műértő és művészettörténész. De hát ennek csak örülnünk kell, hisz az értékeink java része általuk őrződik meg, marad örökül az utókorra. Mivé is lennénk nélkülük?!
Egy 1958. évi márciusi bejegyzésben a következőket olvastuk, miközben egy-egy megállapításnál elmerengtünk azon, mekkora teremtő erő az emberi elme, a szép iránti fogékonyság, az önkifejezési vágy és a téves önmegítélés.
Lelki örömöt szerzett részemre, hogy ilyen művészi antik dolgokat láthattam. A sarki helyiség fal-mennyezetfestése szerintem művészi gót stylus, a berendezés biedermajer, a falióra neobarokk. Értéknek tartom a vitrinben lévő faragott kővázát és a tejüveg színű vázát. A konyhában az ősrégi őrlőkő és [a folytatás kiolvashatatlan] mérce sorozat.
Öröm az a tudat, hogy műemlékké – és ezzel védetté lett nyilvánítva.
