Képíró Albertné
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Felhívásunkra nemrégiben Képíró Albertné kereste fel szerkesztőségünket. A geszti születésű hölgy azt ugyan nem állította, hogy nála van Tisza István gróf feje, s azt sem, hogy tudja, kinél keressük, azt viszont kijelentette, nem az a fehér autós férfi vitte el, akiről a Gyulai Hírlap jegyzetében idén nyáron olvashattunk, hanem egy másik. A Tisza család emlékkörének lelkes tagja ennél többet is elárult gyulai otthonában, ahol öt órán át beszélgettünk a rejtélyes, sokáig elhallgatott esetről, no meg a korról, amelyben mindez lejátszódott, azzal az ígérettel, hogy hamarosan visszatérünk a nála maradt emléktöredékekért.
A Vasgrófnak, tarisznyás grófnak is nevezett Tisza István az 1880-as években kapcsolódott be a parlamenti munkába. Személyében egy vasakaratú, következetes államférfi lépett színre, aki kezdetektől ellenezte a szarajevói merénylet által elindított háborút.
A gyilkos fegyver 1918. október 31-én délután 5 órakor dördült el a budapesti Hermina úti Roheim-villában, véget vetve a gróf és a monarchia életének.
72 évvel később leszármazottainak és tisztelőinek csoportja, a falu népe és Váradi Jenő református lelkész, a geszti történelmi emlékpark megálmodója, valamint támogatója, dr. Szabó Ferenc megyei múzeumigazgató Geszten emlékkövet állított a minisztereket adó főúri famíliának.
A Tisza Család Geszti Emlékköre 2008 októberében alakult meg 67 alapító taggal, Vasvári Mihály és Gonda Jánosné kezdeményezésére. A civilegyesület célja a kastély és a park állagmegóvása, a grófok emlékének ápolása. Elnöke Brandtné Czirják Éva, alelnöke Márki-Zay Lajos.
A tettes fehér autóval érkezett
Képíró Albertné nem kevesebbet állít, minthogy az elkövető az ő kisfiát és annak barátját kérdezte meg a kripta holléte felől. Az idegen nem az 1980-as évek végén, mint ahogyan ezt Végh Alpár Sándor újságíró annak idején riportjában megírta, hanem 1983 júliusában (Szerb József volt geszti polgármester verziója szerint 1985 nyarán), délután 3 óra környékén gördült be Gesztre egy fehér autóval (a fehér autó tehát stimmel). Itt (a Liget utcán) érdeklődött a két ötödikes vagy hatodikos fiútól, merre keresse a sírhelyet. Mivel a faluban mindenki mindenkit ismer, a gyermekeknek azonnal feltűnt az ismeretlen, akit nem láttak visszajönni, ezért egy órával később kimentek a kriptához, ahol konstatálták, hogy le van verve róla a lakat. Ezután a református lelkészhez siettek, Abuczky Istvánhoz, mert nála voltak a kulcsok. Ő viszont nem tartózkodott odahaza.
Arra a kérdésünkre, hogy a fiúk miért nem beszéltek erről a nyomozóknak, csak kitérő választ kapunk. Képíró Albertné nagyon határozott, fő gyanúsítottja a pap, akiről azt gondolja, együttműködött a lopást lebonyolító bandával. Elméletétől nem hajlandó elállni. Azt a felvetésünket sem fogadja el, miszerint egyetlen személynek biztosan nem sikerült volna elrendeznie a kriptát ilyen rövid idő alatt.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Találtak valakit, akire rá lehetett mutatni
De hogy miért, mi oka lett volna a helyi református lelkésznek arra, hogy ilyesmire vetemedjen? Ezt illetően sem leszünk okosabbak. Riportalanyunk szerint nem volt minden rendben vele, s az eset után el is menekült Gesztről, tudomása szerint Tiszakürtön folytatta hivatását. Állítólag a régi temetőt is ő tette tönkre. Igaz, hogy a templomtornyot szépen rendbe hozatta, s hozzá a legminőségibb faanyagot szerezte be, válogatta ki, ám ez még nem menti fel a vád alól.
Érdekes, évekkel korábban a gesztiek hasonló kritikákat fogalmaztak meg Abuczky Istvánt illetően. Könnyű is volt kitámadni azt az embert, aki már nem volt közöttük, tehát védekezni sem tudott.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
A tiszteletes a falu szerint
Abuczky tiszteletest a Tisza grófok utódai 1984-ben bízták meg a kripta felújításával, ám a neki küldött devizáért gyöngécske munkát végzett. Például az ő idejében került fel a kripta tetejére az odavaló vörösréz helyett a horganyzott bádoglemez, s a fal is ledobta belül magáról a vakolatot a rajta elvégzett fusimunka miatt.
Azt már csak halkan mondogatták, hogy ugyanebben az évben a lelkész összehívta a Tisza családot, és megmutatta nekik az iskolának berendezett kastélyt, a felújított kriptát és a templomot, valamint az egykori házitanító, Arany János udvari házikóját. Végh Alpár Sándor szerint a vendégkönyv (sajnos nem tudjuk, melyik) tanúsága szerint mindez augusztus 26-án történt. Ekkor a família tizenkét tagja be is jegyezte nevét a kötetbe. Közülük egyesek Erdélyből, mások Amerikából, Bécsből érkeztek Gesztre Abuczky István meghívására. Szent volt köztük a béke és az egyetértés.
A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a lelkész azért adott el néhány márványból készült sírkövet, mert a templomra már nagyon ráfért a felújítás, az államtól pedig nem kapott pénzt a tervezett beruházásra.
A sírrablást is ő jelentette be (Szerb József szerint két téeszes mezőőr).
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Mi lett az idegennel?
A fehér autós idegen Biharugra felé távozott, onnan pedig Debrecenbe utazott, majd az országhatárt vette célba. Az ukránt, vagy a románt, a legközelebbit, hisz a megrendelő valószínűleg külföldről irányította az akciót. A kastélyt is az atyási románok fosztogatták előszeretettel, akkor a Vasgróf fejét miért ne tudták volna eltüntetni?! Így hangzik a feltételezés.
Képíró Albertné azt állítja, gyakran járt azon az úton biciklivel, és biztos benne, hogy az ismeretlen is azon ment tovább.
Tehát a menekülési útvonallal tisztában volt. Csak a kripta lokációját illetően tapogatózott a homályban, sőt, azzal, hogy a fehér autójával megállt a faluban, ahol még kérdezősködött is, felhívta magára a figyelmet. Ha az általuk sírgyalázással vádolt férfi a bűnözők megbízottja, a galád terv végrehajtója lett volna, amiként ezt Képíró Albertné állítja, nem követ el ilyen bakit. Aki kriptát megy rabolni, miniszterelnöki fejet, az előzőleg tájékozódik, felméri az erőviszonyokat, a terepet, és igyekszik láthatatlan maradni, inkognitóban lebonyolítani a műveletet. Véleményünknek hangot is adunk, de nem megyünk vele semmire. Tisza gróf fejére egy gyűjtő tette rá a kezét, vallja beszélgetőtársunk, és Kádár János ellopott koponyáját hozza szóba.
Hogy netán valaki családi ereklyének tekintette, s féltette az akkori rezsimtől és a gazemberektől, amint ezt már mások is felvetették előttünk, számításba sem jöhet. A faluból senki sem nyúlt volna hozzá, még mentő szándékkal sem, a hajdani tiszteletes kivételével.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Egy másik elmélet
Miklya Jenő (1929–2001) szeghalmi nyugalmazott múzeumigazgató szerint a bűntény elkövetésének idején épp néprajzi tábor volt Geszten, ezért nagy volt a mozgás, jövés-menés a településen, a síremlék éjjel-nappal nyitva állt, a tolvaj pedig ezt használta ki. Ekkor mérte fel a terepet, és az éj leple alatt visszatért. Ezt már Szerb József tette hozzá, amikor egyik volt újságíró kollégánk, Magyari Barna évekkel ezelőtt rákérdezett. Ám Szerb József ezzel saját magának mondott ellent, hisz egy másik alkalommal azt hangoztatta, hogy a fehér Skodát vezető férfit két téeszes mezőőr nappal látta a kriptánál. De mivel azt hitték róla, hogy a Tisza család rokona, nem foglalkoztak vele, csak miután elment onnan, este, ám akkor a koporsót már nyitva találták.
A geszti sírgyalázásról, mint látszik, mindenkinek van egy története, mindazoknak, akik valamilyen szinten érintettnek érzik magukat. Következésképp rengeteg személyes változat létezik, ezek szájról szájra hagyományozódtak, és mára teljesen összegabalyodtak, egymásba mosódtak, kibogozhatatlanná váltak. A gyanúsítottak listája a református lelkésztől a román Vasgárdán át és az extrém gyűjtőkig terjed.
Ennek ellenére az ügy nem tekinthető lezártnak.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
A Tisza-ügy magánügy maradt
A feljelentést követően Geszten Vetési Zoltán asszisztenciájával Tokai György hadnagy nyomozott, aki azt mondta, hogy amikor Pesten feltörték Batthyányi Lajos gróf sírboltját a Kerepesi temetőben, elküldött néhány aktát a BRFK-nak, vagyis a fővárosi rendőr-főkapitányságnak, hátha találnak közöset a két ügyben. Feltételezhetően nem találtak, vagy ha igen, olyat, ami nem kerülhetett nyilvánosságra, mert máig nem érkezett tőlük választ.
Valójában senki nem bogozta tovább a szálakat.
A nyomozók a bejelentés után azonnal, éjjel mentek ki a helyszínre, ahol elemlámpa fényénél megnézték, mi történt, feljegyezték, hogy az ékszerek, a gróf aranygyűrűje, mandzsettagombja megvan, csak a megboldogult koponyája nincs az elmozdított márványlap alatt. És ennyi. A Tisza-ügy magányügy maradt.
Patay Józsefné Tisza Jolán is csak arra hivatkozott, hogy a férjével külföldön volt a bűntett elkövetésekor. A kripta feltörését az egyik amerikai rokonuk fedezte fel, aki épp látogatóba érkezett az országba, de nem szólt senkinek, nem akarta, hogy Jolán az újságból tudja meg a rossz hírt, attól félt, sokkolná. Ennek ellenére párjával együtt hazajöttek, és rögtön megtették a feljelentést, nyomatékosította Jolán. Az illetékes szervek azonban visszafogottan közelítettek a bűnesethez, munkájukkal semennyit sem haladtak, mert le lettek állítva.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Mindent tud Tiszáékról
Hogy Képíró Albertné elmélete helytálló-e, avagy sem, majd az idő eldönti. A hölgy mindenesetre már évek óta gyűjti a bűntényről és a Tisza családról megjelent cikkeket, könyveket, és ezeket át is tanulmányozza, lakásában jelentős bibliográfiába kapunk betekintést. Azonban nem csak halmoz, jegyzetel is, kiegészítésekkel, helyesbítésekkel látja el a mások tollából megszületett írásokat (amellett, hogy papírra vetette Geszt néprajzát).
Elbeszéléséből kiderül, önkéntes határőrként is megállta a helyét az 1980-as években, és erre máig büszke, hisz tett valamit a nemzetért. Nem tűnik csúsztatásnak, amikor kijelenti, még a nyolcvanas években is nagy volt Geszten és az országhatárhoz közeli részeken a kémjárás, álruhás, álcázott ügynökökkel gyakran lehetett találkozni a falvak utcáin és az erdők mélyén, a kukoricásban és a lakatlan épületekben, éjszakánként a kastélyban is, így a rablás megszervezése nem ütközhetett áthidalhatatlan akadályokba.
Reméljük, előbb-utóbb tisztázódni fog, milyen formában helytálló mindez, mi igaz a szóbeli históriákból, és mi nem. Az oral history ugyanis egy kétélű műfaj: sokat segít, ám sokat el is vesz a hitelességből.
Mi mindenesetre nagy-nagy érdeklődéssel várjuk az újabb visszaemlékezéseket, a fejleményeket, és az elkövetők, a tettesek jelentkezését. No meg persze a koponyát is.
(Folytatás következik.)
