Ivóvíz után kutattunk
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Viszonyítási pontunknak a várfürdő sportuszodai bejáratát jelöltük ki, s így akadt is néhány látótávolságon belül.
A szállodához közelebbit friss cigarettacsikkek tetemes csoportja vette körbe, a másikat, a távolabbit rendezettnek találtuk. Mindkettő mellett díszes ülőalkalmatosság, kétnyelvű tájékoztató felirat. Erről olvastuk le, hogy vizük 300 méter mélyről tör a felszínre, vegyi anyagoktól mentes, de nyomokban arzént tartalmaz. Nem írta a táblán, csak feltételezzük, hogy ez hozzávetőleg azt jelenti, amennyiben száz év alatt naponta meginnánk ebből a vízből öt pohárnyit, megnőne az esélyünk arra, hogy öregségünkre mérgezésben halljunk meg.
A perzselő forróságban bizony semennyire sem érdekelt a perspektíva, a távoli jövő, a hosszú élet, a kánikulának kitett szervezetünk a rosszullétig akarta, kívánta a cseppnyi folyadékot. Hiába, mert az életmentő forrás mellett őrt állt a figyelmeztetés, miszerint az EU-s előírások, tiltások szerint a kút vize nem iható, s ez akarva-akaratlanul visszatántorított. Dönteni kellett: mi legyen? Mérgezés száz év múlva, vagy szomjhalál azonnal? További kérdések is felmerültek. Ha nem fogyasztható, locsolásra alkalmas-e? S mosakodásra? Nem-e szívódik fel a gyilkos összetevő bőrön át, nem-e okoz fulladást? S hogy vajon a mi drága felmenőink hallottak-e erről a veszélyről?
Csak nem az történt velük, hogy itták az altalajkincset, mint a vizet? Majd bevégezvén földi küldetésüket, százévesen elszenderültek.