Gedeon József munkásságára az előadók közül többen méltó módon emlékeztek
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az értelmiségi eszmecserét az első félidőben Fabiny Tibor, a Magyar Shakespeare Bizottság jelenlegi elnöke vezette le.
Első előadó az immár hazajáró esztéta, színháztörténész, a Pannon Egyetem oktatója, Nagy András volt, aki remek előadói stílusban vezeti évek óta a gyulai diákok nyári, színházi workshopjait. Előadásának címe: Shakespeare patchwork. Alapötletét Harsányi Zsolt: Shakespeare a Nyújorkban című tréfás színházi regénye adta, amelyben a szerző elképzeli, mi lenne, ha a Mester kortársakat szólítana meg a dramaturgia fontosságáról érdeklődve. Olyan kérdések merültek fel, hogy vajon mi a feladata egy dramaturgnak, milyen lehetett egy Globe-előadás, mennyire aktuális ma korabeli eszközökkel dolgozni? Kiderült, hogy a dramaturg felelőssége óriási. Ő dönt arról, hogy mennyit vágjon a szöveg hosszából, mit használjon a darab tartalmából, átírja-e a nyelvet a kornak vagy színészi karaktereknek megfelelően, rekonstruálja-e az utalásrendszereket, javítsa-e a tévedéseket, következetlenségeket. Nehéz feladat a mai politikai, szociális és történelmi hálóban elhelyezni egy-egy 16-17. századi drámát, hogy azok miszticizmusa, irreális világképe megállja a helyét jelenünk racionálisabb, materiálisabb világszemlétében is. Összegzésképpen elmondható, a dramaturg feladata: kiemelni, átformálni, ragasztani, összekötni. Így nyert értelmet a ’patchwork’ (összeollózás) címrész.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Almási Zsolt a második rész levezetője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, a Magyar Shakespeare Bizottság titkára szintén tartott már előadást Gyulán. A könyv, a fesztivál és az ember című előadása tulajdonképpen a még nyomdameleg Élet és halál Shakespeare műveiben tanulmánykötet megszületésének körülményeit taglalta. Szükséges és hiánypótló volt már egy olyan gyűjteményes kötet megjelentetése, amelyben a szerzői szövegek dialógusba hozhatók egymással, amelyben számos alkotó érdeklődéshorizontja ütközik, ahol a kontextus-teremtés újabb Shakespeare-interpretációkat hív életre (elmenve egészen a zombi változatig vagy akár a reneszánsz anatómiai színházig). Nem kétséges a konklúzió: Shakespeare-ről értekezni kimeríthetetlen befejezetlenséget vonz magával, hiszen másképpen fogadja be az emberi elme a könyvek, a szövegek és másképpen a színház médium-szerepét, ha más nem, a dimenzionalitás szintjén.
Az álom szövete címen rendkívül illusztratív előadást tartott magyar nyelven a kazanyi tatár származású, szabadúszó, fiatal rendező, színész és bábművész, a Bocsárdi-tanítvány Sardar Tagirovsky. Tai-chi-szerű mozdulatival azt mutatta be, hogy milyen nehéz az az út, amelyen a rendezőnek felelőssége végigvinni a színészét, aki viszont az általa megformált karaktert viszi végig kézen fogva és hitelesen a már megismert ösvényen. A szereplők rendre ki akarnak törni a színház mátrixából, egy színésznek nem az a feladata, hogy bebizonyítsa, kit játszik, hanem hogy stabil híd legyen a szerző és befogadó között. A színészet egy életforma és hitrendszer, az életszerűséget az állandó bizonytalanság látszatának kottáján játszva közvetítik. Kortól függetlenül megvannak az archetípusok, amelyeket elővesznek rendezők, színészek, koreográfusok, dramaturgok: pl. Aiszkhülosz Elektrájában, Shakespeare Hamletjében és Csehov Sirályában ugyanúgy egy-egy gyermek segélykiáltását halljuk a szülő felé, csak a kontextusok mások. A konklúzió ütős.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Kellett is az a húsz perc kávészünet, amely lehetőséget teremtett a nem formális szakmázásra. A második fordulóban Almási Zsolt elnöklete mellett Fabiny Tibor professzor úr (Károli Gáspár Református Egyetem) vetette össze Luthert és Shakespeare-t egészen újszerű módon (Luther és Hamlet, a wittenbergi diák). Kiindulási alapnak azt a tényt választotta, hogy Joseph Fiennes mindkét karaktert eljátszotta már filmen (1998, 2005). A humort félretéve komoly teológiai alapja volt az összehasonlításnak, amelyről hiteles személytől kaptunk információt, ugyanis tanár úr teológiát és angol szakot szintúgy végzett. Rávilágított, hogy igaza van Luthernek abban a tételében, hogy sola fide, azaz egyedül a hit által, tudniillik mindenki maszkot visel. Ebben az Isten sem kivétel, ha nem a hit erejével fordulunk felé, ha birtokolni akarjuk, elhomályosul látásunk, nem értjük az Úr rejtőzködő humorát, nem vesszük észre az utalásokat – akár csak az 1521-es worms-i konkordátumra gondolunk. Luther drámai teológiáját használja Shakespeare is, amikor Hamlet paradoxonait vizsgálja. Az ember egyszerre Isten ostora és szolgája, szolga, de szabad. A szülőnek lehet a gyermek hittérítő gyóntatója, a kegyetlenség fakadhat a szeretet erejéből. Mégis, az ember egy csipetnyi por lenne csupán?
Hogyan lehet megvalósítani az ideális ruhatervet, vajon a ruha teszi az embert, vagy az ember alkotja a ruhát? A kérdés komplexitását talán a Jászai-díjas, életművéért UNITER-díjas díszlet- és jelmeztervező Dobre-Kóthay Judit válaszolhatta meg leinkább Shakespeare és a kortárs látvány című előadásában. Alapos átgondolás után arra jutott, hogy a ruházatnak nem az a funkciója, lényege, hogy l’art pour l’art önálló életet éljen a színészeken – akik magukról és szerepükről megfeledkezve tetszelegnek benne a tükör előtt -, hanem hogy alátámassza a szerzői, rendezői mondanivalót. Manapság gyakran fordul elő, hogy a formalitás megöli a színházi játékot, de tény, hogy a merész újítások is megzavarhatják a befogadást. Ez azért van így, mert a kortárs nézők többségének képi felkészültsége túlságosan konzervatív, nehezen birkóznak meg a formabontók a hagyománytisztelőkkel, a klasszikus darabokat klasszikus köntösbe „öltöztetve” várjuk.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
„Mindannyian Shakespeare köpönyegéből bújtuk ki!” – élhetnék egy képzavarral, amikor az utolsó előadóról, Cseicsner Otíliáról írok a ruházatok után. Ő ugyanis a már megszűnt Magyar Rádió egykori munkatársaként arra hívta fel a figyelmet, hogy hajlamosak vagyunk az angol reneszánsz dráma virágkorát (I. Erzsébet és I. Jakab kora) pusztán egy szerzőhöz kötni, Shakespeare-t origónak tartani, közben elfelejtjük, hogy voltak kortársai, akikről 1961 óta nem esett szó olyan kötet(ek)ben (Angol reneszánsz drámák I-III.), amely ciklikusan bemutatta volna őket. Hol vannak Thomas Kyd, Chripstopher Marlowe, Ben Johnson, Thomas Middleton, William Rowley, John Webster vagy John Ford darabjai. A kezünkbe kapott, rádiós és színházi drámajátékokat bemutató, nyomtatott lista mindösszesen 2 oldal volt. Ha a Shakespeeare-kortársak fordítása, kiadása hiányzik, akkor sem vitaindító kontextus, sem recepció nincsenek. Ugyanakkor példa értékű, hogy a rádióban már nyitottak a 16-17. századi drámaírók felé, konkrétan elhangzott az előadás elején egy cseh nyelvű, futballmeccsek hangulatát idéző Hamlet-közvetítés, amelyben a komplett sztori benne volt. Több hangmontázs, hangjáték, hangvízió született, amely bizonyítja, hogy érdemes az angol reneszánsz kortársakat is vizsgálni, bemutatni és szellemi örökségüket terjeszteni.
Az ehhez elengedhetetlen alternatív megoldások, források feltárásához volt hihetetlenül fontos ennek a konferenciának a megrendezése, amelyet Varga Mariannának, a Gyulai Várszínház megbízott igazgatójának köszöntek meg az előadók. Mint magyartanár – jelenlévő kollégámmal együtt – bizton fogom használni a hallottakat a következő Shakespeare-tanításkor.
