Csehov Sirály című abszurd drámáját mutatták be a tószínpadon
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Magyarországon 1912-ben játszották először a Sirályt, éppen a budapesti Várszínházban. Szinte hihetetlen, hogy e formabontó, zseniális orosz szerzőnek 2006-ig nem mutatták be darabját Gyulán. A három nővér (rendezte: Vidnyánszky Attila) után 11 évvel azonban Fehér Balázs Benő rendező stílszerűen álmodta meg a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös produkcióját a Csónakázó-tóra, ugyanis az eredeti négy felvonásos mű is egy tó mellett játszódik egy kis birtokon. Célszerű az előadásról az újítások mentén írni, hiszen a történetet vélhetően sokan ismerik a középiskola harmadik évfolyamának kötelezői közül.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A Szorint játszó Derzsi János valóban annyi idős, amennyinek a darabnak megfelelően lennie kell. Hatvan felett is élni vágyik, de betegeskedése (csont és tüdő) nem engedi boldognak lenni, ennek – a nézőket valódi szánakozásukból egyre jobba kimozdító – káromkodásaival áll ellent. Birtokán összegyűlik a társadalom minden rétege, és a személyiségjegyek tárháza tapasztalható. A birtok jószágigazgatója Samrajev, akinek őszinte, hangos, kioktató, a legkevésbé sem szervilis, ugyanakkor némileg deviáns viselkedése az őt alakító Mihályfi Balázs legremekebb játéklehetőségei közé tartozott (akárcsak a Kerecsényi László-szerep 2013-ban).
A felesége Polina Andrejevna (Parti Nóra), aki végtelenül szeretetéhes és gondoskodó. Törődésével azonban nem a megfelelő személyt szolgálja, ugyanis vágyakozásának tárgyát a szakmaiságában megkérdőjelezhető Dorn doktor (László Zsolt) képezi. A doktor 55 évesen nehmogy élni akar, hanem tud is, utazik, megfigyel és kiértékel, megközelíthetetlen, afféle írói szócső, aki már nem fél a haláltól, mert nem hisz a túlvilágban. Samrajevék lánya, Mása (Szilágyi Csenge) bezzeg nagyon is vágyja a halált, feketébe járva gyászolja az életét, kiüresedett, talajvesztett szereplő, aki ki akarja tépni a szívéből a szerelmet. A szerelme, Trepljov (Porogi Ádám), pedig sokkal jobban járna az alulfizetett, de érzőlelkű Medvegyenko tanítóval (Orosz Ákos), aki kimondja, hogy a legnagyobb emberi gyarlóság a közöny.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Trepljov számára a sirály szimbólum, önmaga tragikus sorsát látja megölésében – öngyilkossága felesleges és kiábrándító. Mégis ő a darab egyetlen komoly gondolatokat közvetítő alakja, aki irányítaná az eseményeket, tudatos rendezői szándék szerint ezért állt a színpadot megvilágító fejgép mögé is, valamint az ő hatásvadász, univerzalista drámájával valósul meg a színház a színházban elv. (Ki)választottja Nyina (Trokán Nóra), aki a valóságban is előttünk ért kiváló színésznővé, ő maga is sirály, szárnyat bontott vidéki tisztaság, majd szárnyát tépett nagyvárosi eszménykép. E gyönyörű lány lelkét pusztítja el az őrület határáig Trigorin (Kaszás Gergő), az életunt, sikeres, de végletesen romantikus képekben fanyalgó író, aki mindenben csak novellatémát lát – a megölt sirállyal egyetemben. Arkagyina (Oszvald Marika) sem több neki, mint eszköz. Trepljov anyja persze féltékenykedő, ugyanakkor saját művészi nagyságával tökéletesen eltelő, korához képest igen friss színésznő, aki rendíthetetlen öntudattal sérti meg fiát, csírájában elfojtva annak írói törekvéseit. Két év alatt, amely a színpadi események időtartama, gyökeresen megváltozik minden. Valódi előrejutás csak Trepljov esetében mutatkozik, aki sikeres író lesz, de rádöbben: „nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad a lelkéből az írnivaló.” Tragédiáját az okozza, hogy már karrierje elején felismeri az érzelmi nihil fázisait.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A darab egyetlen mozgatója, a felszínes konfliktushelyzetek ideiglenes generálója, amely a teljes tárgyvesztéstől és a falusi, földhözragadt, kisszerű környezetben fogant unalomtól megóv bennünket, az a szerelem kuszasága. Azaz: mindenki másba szerelmes: Arkagyina → Trigorin ← Nyina ↔ Trepljov ← Mása ← Medvegyenko; Polina A. → Dorn. Ahogyan Nyina fogalmaz: „A maga darabjában kevés a cselekmény, csupa szavalás az egész. Márpedig szerintem egy darabban okvetlenül lennie kell szerelemnek...” Ugyanakkor ebben a négy felvonásban maga a szerelem is „olyan dekadens ízé”.
