Forrás: internet
Édes egyetlenem, szerelmem, szeretlek! Az időjárás nyomorúságos, egyetlen friss felvételt sem készíthettem magamról. Küldök egy régebbit, annak is biztosan örülni fogsz. Balszerencsésen bámulom a tavaszi eget, de mindeközben téged látlak az ágyamon, látom arcodon a mosolyt. Most az az egyetlen kívánságom, hogy változatlanul így láthassalak mindörökké. Testem minden porcikája, szelete, hajlata, részlete utánad sóvárog. Szeretlek, jaj, szeretlek! Sajnos a hétköznapokban mindenről a végtelen hiányod jut eszembe. Gyakran eljátszadozom íróasztalodnál a tolladdal, mindkettőben benne van a teljes életed, és ezt gonoszul, ó, édesem, elvitted innen. Ezért másnap folyton újrakezdem a játékot, annak reményében, hogy hátha valódi beszélgetés, találkozás, érintés lesz belőle. Te viszont egy percig se gondolj rám, ne foglalkozz a távollétemmel, inkább add el az ajándékaimat, szabadulj meg mindentől, amit tőlem kaptál, ami reám emlékeztet. Mindenem! Amikor utoljára láttalak, ismét az volt az érzésem, hogy mégis érdemes élni, mert vagy, és imádsz, én is téged. Ne nevess ki, hogy ennyire halálosan szerelmes vagyok beléd. Ülök a lábtörlőn, mert indulni készültem, de sem a szívem, sem a lábam nem eresztett. Eszembe jutottál, elővettem ezt az újságpapírt, amire most szorgalmasan jegyzetelek, hogy még egyszer tudassam veled: szeretlek! Ezt a szót szeretném napokig ismételgetni, hogy minél erőteljesebben érezzem, hogy félig belehaljak, és hogy te is belehaljál. Soha nem foglak elengedni, hiába is tiltakoznál, most így érzem. Néha fordítva. Tegnap sem tudtam eldönteni, képes vagyok-e olyasmire, hogy elsősorban neked legyen jó. Egyetlenem! Te fiatal vagy, én erős, boldogok leszünk. Életem! Mire van szükséged? Előteremtem. Nincs nyugtom addig a percig, amíg nem bizonyosodom meg afelől, hogy rendben vagy. Nekem te jelented a Világot, a Mindenséget, az Eget és a Földet, pedig tudom, nem adsz a nagy szavakra, megveted az ömlengést. Magamról nem mondok semmit, mert már mindent elmondtam. Azt viszont érzem, hogy rólad még rengeteget kérdeznék. Csak a szüntelen őrjöngés van, érted, egymásért, a remegés az egészségedért, a boldogságodért. Hát miért történik mindez? Érzem én is, hogy ez a levél alulmúlja a legutóbbit, de már teljesen nagy a zűr bennem. Szívem, bocsáss meg! Veled vagyok, forrón csókollak!
Délibáb
