Forrás: internet
Édes Liza!
Mit gondolsz, honnan írom neked ezt a levelet? Biztos vagyok benne, hogy magadtól nem találnád ki. Képzeld, épp abban a cukrászdában ülök, ahol tizenöt éve megismerkedtél az uraddal! Emlékszel?, nem hitted el nekem, hogy egy szép barna fiú folyton téged figyel a sarokból. Még rosszul is esett, amikor azt mondtad, hogy csak ugratlak, és szinte arcul ütöttél. Pedig tapasztalatból mondtam, amit mondtam, és láttam, amit láttam. Nem dicsekvésből vallom most be neked, akkoriban valósággal küzdenem kellett a hódítók ellen, mivel annyira viruló, feltűnő megjelenésű leány voltam (hisz tudod, erre te is folyton felhívtad a figyelmemet), hogy még az utcán is mindig leszólítottak, követtek, ismerkedni akartak velem a férfiak. Én viszont oly ridegen utasítottam el ezeket a szemtelen gavallérokat, mintha nem húszéves, hanem érzéketlen öreg nő lettem volna. Az anyácák annyira belénk nevelték az erkölcsi normákat, az asszonyi tisztességet, az úrilánymodort, hogy soha eszembe se jutott, sőt, egyenesen felháborított, feldühített az efféle csábítási kísérlet. Kinek néznek engem?, gondoltam ilyenkor büszkén, és félrecsaptam a fejemet, mintha süket lennék. Szégyelltem is volna magamat egész életemben, ha engedek az utcai ostromlóknak. Egyetlen egyszer esett meg, vagy talán kétszer, hogy a zeneszobában randevúztam, a zongora tetején, miközben keresztanyámék a szalonban teázgattak és komoly beszélgetést folytattak a nemzetközi viszonyról. Abba a fiatalemberbe halálosan szerelmes voltam, nem is történhetett volna másképp.
Az egészségedre továbbra is vigyázz! De ha mégis lesz rá időd, ebbe a sarki cukrászdába el kell jönnöd még velem. Isteniek a süteményeik!
Ölel:
Karolina
