Horváth Péter táncpedagógus
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
– Mikor kezdted a táncot?
– Viszonylag későn, harmadikos koromban vitt el anyukám először.
– Már az elején látszott, hogy a kis Péterke nagyon tehetséges, és egyszer ő tanítja majd a lépéseket?
– Nem mondanám, hogy kiemelkedően tehetséges voltam, nem állítottak be rögtön szólózni, és őszintén szólva nem is voltam olyan, akinek ez igazán fontos lett volna. Szerintem az sem látszott akkor még rajtam, hogy egyszer a tánccal foglalkozom majd. A kicsik közül talán a magasságomnak köszönhetően viszonylag hamar a nagyok közé kerültem, és lassacskán jöttek utánam a társaim.
– Hogyan vezetett a pályád a tanításig?
– Először csak tanítgattam az utánam érkező többieket, amit részben feladatként kaptam a koreográfusunktól, Gyalog Lászlótól, részben segítségképp tettem. Nem tartottam tehernek. Aztán még középiskolás koromban elvégeztem egy C kategóriás néptáncoktatói tanfolyamot, majd a táncművészeti főiskola következett. Közben szinte a kezdetektől tanítottam, és azt teszem itt Gyulán 20 éve. Valahogy természetesen alakult a pályám. Az intézmények neve és struktúrája sokat változott, de én tulajdonképpen ugyanazt csinálom középiskolás korom óta.
– Mit gondolsz, mikor lettél igazi táncos?
– Valamikor az általános iskola végén értettem meg az egésznek az üzenetét. Onnantól már tudatosabban táncoltam.
– Mi ez az üzenet?
– Sok összetevője van, például a játékosság, ami az emberiesség egyik ismérve is. Lényeges benne, hogy közel vagyunk az emberekhez, és hogy valós térben létezünk. Ez manapság már fontos dolog... Emellett legyen benne spontaneitás, élményszerűség és nem mellékesen az elődeink által felhalmozott értékek továbbadása. Pesovár Ernő (néptánckutató, – a szerk.) mondta egyszer, hogy a néptánc egy olyan prizma, amely mindenkinek másként tükröződik. Ezt egy értékelés során mondta, és bennem nagyon megragadt ez a megfogalmazás.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
– Változik a néptánc, az előadások?
– Igen, minden új generáció az autentikusság igényével lép fel, és minden új csapat azt gondolja, hogy ők a legautentikusabbak.
– Van ebben igazság?
– Van.
– Ezzel azt mondod, hogy egy mai néptánccsapat autentikusabb élményt adhat át, mint egy huszonöt évvel ezelőtti? Mint akár ti, annak idején?
– Igen. Ma már, a felvételek tekintetében, sokkal több lehetőség van arra, hogy aki akarja, tanulmányozza a régi idők táncait, viseleteit, szokásait, táncalkalmait és zenéjét. Mi másoktól lestük el a lépéseket, a mai kezdők már akárhányszor megnézhetik egy régi felvételen. Nekünk annak idején – internet és digitális technika híján – nem álltak olyan mennyiségben és minőségben rendelkezésre a gyűjtések, mint ma. A másik oldalról nézve, ez a sok eredeti információ viszont sokkal jobban megköti a színpadi megjelenést, könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy koreográfusként azt akarjuk látni, ami régen volt. Persze, ha valami fizikailag pont ugyanolyan, mint rég, nem biztos, hogy szellemiségében vagy mondanivalójában is ugyanaz. Úgy értem, például a viccek is mások ma, és a színházi darabokat is újraértelmezik.
– Most kiket tanítasz?
– A művészeti iskolai munkát tekintem elsődlegesnek, de tanítok ovisokat, van saját délutáni csoport, vannak általános iskolásaim, táncolunk a helyi, fogyatékkal élő fiatalokkal, működik a Harruckern néptáncegyüttes és egy felnőtt kezdő csoport.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
– Úgy tűnik, rengeteg idődet elveszi az oktatás.
– Annál is inkább, hogy az oktatáson túl még a fellépéseket is igyekszem koordinálni, és valóban: akármennyire szeretem is csinálni, tény, hogy rengeteg teendő van ennyi csoporttal. Az órákra oda is kell érni, fel is kell készülni fejben és így tovább. A Harruckern Táncegyüttest már két volt tanítványom, Szelezsán Rebeka és Harmati Patrik vezeti, ami nekem már könnyebbséget jelent.
– Akkor ha azt kérdezném, hogy öt év múlva milyen életnek örülnél jobban, lehet, hogy kevesebb munkát kívánnál?
– Talán egy kicsit, mert most szinte tényleg megállás nélkül dolgozom. Nekem a család eddig kimaradt, aminek részben a sok munka az oka, most talán ez következik majd.
– Van, amit egészen másképp csinálsz, mint az egykori koreográfusod?
– Persze, rengeteg apróság, hiszen minden ember más, így minden pedagógus is, de semmi olyasmi nincs, amit miatta csinálnék másképp. Rám például jellemző, hogy nagyon sokat improvizáltatok.
– Ennek mi az oka?
– Ilyenkor jön elő a helyzet játékossága, amitől a tánc igazán élvezhető lesz.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
– Miért vállalod el a hasonló interjúkat? Jól érzem, hogy azért, hogy a néptáncot, a csapatokat, a lehetőséget és elődeink kultúráját népszerűsítsd?
– Igen. Valaki egyszer azt mondta, nem elég jól csinálni valamit, jól is kell tudni kommunikálni. Igaza volt. Szeretnénk, ha minél több gyerek jönne néptáncolni, mert rengeteget adhat az embernek.
– Miket pontosan?
– A pedagógusminősítéshez kapcsolódóan gondolkodtam el azon, hogy a néptánc mennyi más tantárgyhoz kapcsolódik. A néptánc szinte az összeshez. Az énekhez kapcsolódik? Persze, hiszen énekelünk. A testneveléshez? Ahhoz is természetesen, de emellett ha tudományosan belemegyünk, akár a fizikához és a matematikához és egyéb tantárgyakhoz is. Sokat ad az embernek, rengeteg területet fejleszt, ezért is fontos nekem, hogy népszerűsítsem.
– Sokszor van erre lehetőséged?
– Nem igazán, de volt már rá példa. Egyszer már írtak rólam valamelyik lapban. Teljesen jó kis cikk volt, egyedül a tervezett címe nem volt az igazi. Felhívtak azzal, hogy legyen a cím az, hogy Akinek a néptánc az élete, és kénytelen voltam azt mondani, hogy ez így nem pontos. Nekem nem a tánc az életem. Én nem vagyok az az autentikus, nagybajuszú figura, aki minden táncházban ott van, és azonnal táncra perül, amint zenét hall. Én tanítani szeretek.
– Mi lett végül a cikk címe?
– Akinek a tanítás az élete. Ezt találóbbnak érzem.
