Ilyen egy telt ház dr. csernussal a gyulai vigadóban
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Ezúttal egy tetovált fiú lett az ismert hazai pszichiáter elsőszámú beszélgetőtársa. Nem kényszerből, hanem az alany szabad elhatározásából. A fiatalember bátran válaszolt a doki kérdéseire, a becsapósokra is, végül megállapította: rá nem vonatkozik a „se veled, se nélküled” személyiségromboló állapota, vele és a kedvesével, kapcsolatukkal minden a legnagyobb rendben van. Azt viszont nem tudtuk meg, ha ez igaz, miért kísérte el párját az összejövetelre, mire kíváncsiak egy ilyen jellegű társalgáson. Talán csak nem azért jött el, mert nem mert nem eljönni? – értetlenkedett a doki.
A lélekturkász ezúttal kevesebb monológot tervezett, inkább a közönséget szerette volna beszéltetni, mint egy vérbeli pszichológus, akinek zárt ajtajú kabinetjébe gyógyírért ül be a támaszra szoruló útkereső. A terápiára összegyűlt csoport kedvéért Csernus doki ezért úgy döntött, elvegyül a tömegben, mozgósít, felpörget, így kényszeríti ki a panaszáradatot, nem pedig a karosszékében ülve, hátradőlve. Megfontoltan kérezkedett tehát be a sorok közé, megkereste azt, aki akarta, hogy felfedezzék, szemkontaktust teremtett a nézősereggel. A Se veled, se nélküled című előadását, amely az ország számos helyszínén elhangzott már, így alakították a helyben megfogalmazódó személyes nyavalyák és dilemmák, annak ellenére, hogy a publikum nehezen nyílt meg, nem tárta ki lelkét, sőt, a többség szótlanul kuksolt, még a hajába se túrt bele, a füléhez sem nyúlt zavarában, nehogy felhívja magára a figyelmet: mozdulatlanul csodálta a bátrabbakat, a felszólalókat. Néha viszont elnevette magát. A spontánul formálódó szöveget filmbejátszások vitték hozzá közelebb.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az eseményen, amint ez előrelátható volt, nem következtek be váratlan szituációk. A magyarok zárkózottak, állapította meg Csernus doki, rejtőzködő életet élnek, a párok egymás előtt is titkolóznak, úgymond folyamatosan, éveken, évtizedeken át hazudnak egymásnak szemrebbenés nélkül, és ez a legnagyobb bajuk. Magyarországon temérdek a boldogtalan, mosolytalan kapcsolat, az egymáshoz állítólag közel álló személyek közti kommunikáció hiányos, hibás, zavaros, és ez mindenekelőtt önbizalomhiányból fakad. Semmit sem tegyünk muszájból, csak azért, mert nem merjük felvállalni az érzelmeinket, mert féltjük a külön bejáratú kis biztonságunkat, rettegünk attól, hogy mi lesz velünk, ha „ő” lelép, és mi magunkra maradunk. A rinyálás, az önsajnálat nem hoz feloldózást, nem semmisíti meg a nyomasztó, terebélyesedő terheket. A felnőttség felelősségvállalást jelent, felelősségvállalást a másik iránt táplált érzelmekért is, erre pedig egyre kevesebben képesek. Ha nem szeretjük a velünk élőt, mondjuk ki, ne cipeljünk hullákat a hátunkon, mert előbb-utóbb mi is azzá válunk. Amikor belevágunk valamibe, tűzzük ki a célt. Az életünkkel is tegyük ugyanezt, legyen a cél a könnyű halál, más nem is nagyon lehet. Aki elfolytja bánatát, nem csupán a nyugalmát és az egészségét veszíti el, nem csak a hajkoronája és a foga hullik ki, hanem azzal is számolnia kell, hogy iszonyatos halálban lesz része, szörnyű kínok között fog vergődni utolsó óráiban. Akkor döbben majd rá, mit veszített. A pszichiáter szerint ezek alapján nem lehet felnőttnek nevezni azt, aki nem érti meg, hogy az áhított szabadságot, a boldogságot, azt az életformát, amelyről álmodik, nem az elhallgatás, nem a végtelen tűrés, és nem a társfüggőség biztosíthatja számára, hanem csakis az őszinteség.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az orvosdoktor szerint egy pillanatig se keressünk kifogásokat, ne tereljük a szót arra, hogy képtelenek vagyunk kezelni a helyzetet, ilyen nincs, mindig van rá lehetőség, alkalom. Abban se reménykedjünk, hogy saját hozzájárulásunk nélkül jóra fog fordulni az a sok rossz, ami velünk történik. Nem fog, ha nem teszünk ellene. Ne halogassunk, cselekedjünk. Ne pótapákat és pótanyákat válasszunk párnak magunk mellé, ne gyermekkorunk drámái elől meneküljünk egyfolytában, ne az egykori családi botrányok keserítsék meg mindennapjainkat. Amennyiben nem akarunk a felmenők szerencsétlen sorsára jutni, legyünk önmagunk, Éljünk szívvel-lélekkel, szókimondón, bevállalósan, különben sosem fogjuk megúszni a generációról generációra öröklődő, áthagyományozott hazugságokat. Boldogtalanok leszünk a kimúlásig.
