oláh ibolya a kamaraterem színpadán
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Aki ellátogatott a Gyulai Várszínház Kamaratermébe január 12-én, 19 órától, az egy olyan Oláh Ibolyával találkozhatott, akit először meghallott a Megasztárban. 2003-ban indult a jelentős változás, amikor a világot jelentő deszkákra állhatott egy keménynek kinéző, tetovált, de irgalmatlanul lágyszívű, tiszadobi nevelőotthonból érkező fiatal lány. Akkor még 25 éves volt.
Az Andrássy-kastélyból a kis „hercegnő” egy gitárral a kezében, tele álmokkal, olyan egyedi torokkal kiabálta bele az őszinteséget Magyarország lélektani közepébe, hogy ikonikus dal is született 2005-ben, amelyet csak ő énekelhetett el (Magyarország). Olyan elementáris erővel és tisztasággal érkezett a közéletbe, hogy azt sokan nem tudták megemészteni. Ő sem. Nehéz volt, hiszen senki sem mondhatja el hitelesebben: „Egy pillanat, mit kértem, az utolsó szó jogát, / egy árva, sárga képet, a múlt időnek nyomát. / Lenne itt egy élet, mit félni kéne talán, / de nincsenek emlékek, nem volt gyerekszobám”. A lélek katonái dal nem mellesleg keretéül is szolgált az estnek, kétszer hangzott el. Emellett: „Ki nem volt soha még úgy szívből szomorú, / nem tudja, mi a boldogság. / Kit bánat sosem ért, / ki rosszat alig élt, / jó sorsát az olyan / miért venné komolyan?”
Presser Gábor, Szenes Iván és Geszti Péter megérezték és megértették e sorstragédiát és szerették volna, ha ez a lázadó, ugyanakkor mai napig sztárallűröktől mentes, vidéki lány visszakap valamit az élettől. Csodás dalokat írtak neki, amelyek majdnem mind elhangoztak az este folyamán: Ibolyavirág; Lehet, hogy túlságosan szerettelek; Ki nem volt soha még; Fohász; Baby.
Más szerzőktől is hallottunk zseniális vallomásokat Oláh-hangra áthangszerelve: Breitner János, Gábor S. Pál, Hubay Miklós, Kamondy Ágnes, Menyhárt János, Miklós Tibor, Novák Péter, Orbán Tamás, Ránki György, Sztevanovity Dusán, Szűcs Norbert, Vas István szerzeményeit. Megtapasztalhattuk, hogy egy énekesnő hogyan alakul át, érik meg a színpadra, hiszen bejárta a teret, lejött a nézők közé, leült, mikrofonállványba kapaszkodott, majd szabadon sétált a mikrofonnal, mindezt a már-már védjeggyé váló fekete szövetnadrágban, kis fekete bőrkabátban és fekete-fehér vikingpólóban, bubifrizurával, nemes egyszerűséggel és csendes nagysággal.
oláh ibolya és furák péter
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Szurdi Miklós ezt az alázatot látta meg Ibolyában, amikor az Aida szerepére hívta a Vörösmarty Színházba, 2007-ben. 5 év megfeszített munka és tanulás jót tett az önértékelésnek. Az énekesnő aurát teremtett maga köré, már nem csak a hangja simogató, kész karaktere van, amely csodálatra méltó és szerethető, mert őszinte. A libabőr tónust erősítette, hogy Vörös Róbert kiválóan megrendezte, Furák Péter zeneszerző pedig hatásos zongorajátékkal segítette az előadást. A koncertnek induló est átlényegült tehát színházi előadássá, amely során Oláh Ibolya bátran és nyíltan vállalta önmagát.
Először szóban, majd dalokban mesélt a viszontagságos gyerekkoráról, a nemzetiségi származásáról, a 16 alkalommal változó intézeti létről és a 4 fogadócsaládról, az igaz és tartós barátságról, a valódi családról (nagymamáról és „Anyácskáról”), a megélt szerelmekről, a megtett hosszú útról, a kudarcokról és sikerekről, félelmekről, álmokról. A dalok még mélyebbre vittek minket, valóban Ibolyán túlra, így lett részünk egy hiteles és lelket üdítő önvallomásos estében: „Bárhol élsz, ott te csak egy nő vagy. / Bármit kérsz, / az ára az túl nagy. / Okosnak, szépnek, szajhának kell lenni. / Elég volt, Baby, az elnyomásból ennyi!”
