A kart Perlaki Attila karnagy vezényelte
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
Baráth János
Akinek volt már szerencséje hallani a gyulai Erkel Ferenc Vegyeskart, az tudhatja, hogy a kórus bármikor, bárhol megállja a helyét a nagyvilágban. Olyan isteni összehang uralkodik a tagok között, amelyet évek alatt sikerült megcsiszolni, nem kétséges, hogy barátságok, elkötelezettség és zeneszeretet által. Perlaki Attila karnagy fáradhatatlanul vezényli a lelkes csapatot, és már a Varázslatos filmdalok esttel kétszer is bizonyította, hogy ennek a társaságnak helye van az ország legszebb épületeinek oltáránál. A karnagy be is számolt arról, hogy az énekkar bejárta Magyarországot az elmúlt fél évben, csodás templomokban, kastélyokban léphettek fel, szívet melengető élményekben lehetett részük. Nem is lehet kérdés, hogy a gyulai református templomban illik megszólaltatni a legszebb hangokat, hiszen a puritán falak nem engedik elterelni a figyelmet, együtt élünk, hallunk, és éneklünk a többiekkel. Ebben partner volt és lesz is az egyház, hiszen ahogyan Baráth János mondotta a kórushoz fordulva: „Nálunk mindig otthonra lelnek”. Mindenki úgy érezhette, hogy otthon van, közösségben van, jó helyen van.
A közönség
Száznál is több ember hallgatta a koncert ismert és szeretett dalait. A szólókat ezúttal is Tokai Ágnes művésztanár énekelte. A hangjáról csak azt írhatom, hogy angyali. A zongorakíséretet, ahogyan sok alkalommal már, de sajnos most utoljára, Nátor Éva művésztanár vállalta. Az est hangszeres akkordjainak megszólaltatása több művésztanár színvonalas együttműködésének eredménye volt. Fuvolán játszottak: Matkócsik Ilona és Lenovics Laura; Domokos Balázs fagotton, Puskás Sándor kürtön mutatkozott mesternek; Oláhné Szabó Szilvia pedig az oboát kezelte remekül.
A hihetetlenül összeszokott csapat akkor lepett meg a legjobban, amikor elindultak néhányan kiskosarakkal. Bevallom, rögtön nyúltam a zsebemhez adományért, amikor rádöbbentem, hogy itt most nem nekem „kell” adni, hanem éppen ellenkezőleg, ha nem lenne elég az édes hangok cukormáza, mi kaptunk, mégpedig mézeskalácsot osztogattak a karácsony szentségének jegyében. Megható jelenetként éltem meg, hogy ezen a szent helyen egy remek kórustól mindent megkaptunk ahhoz, hogy hálával a szívünkben térjünk haza, illetve önzetlenül támogassuk őket erőnk és lehetőségeink szerint.
Állíthatom, hogy megtisztulva, őszinte szeretettel indultunk a kijárat felé, odakinn pedig a csodálat szavait hallottam százfelé csengeni. Várjuk, hogy – hagyományos módon – az újévet is az Erkel Ferenc Vegyeskarral köszönthessük, nem tagadva a reményt, hogy a városban többen kedvet kapnak (férfiak és hölgyek, tenorok és altok, alacsonyak és magasak), hogy e csodának aktív, belső körből tartósan hangoló részesei legyenek. Az Erkel Ferenc Vegyeskar szeretettel toborozza újabb tagjait, hogy Marlo Morgannak végül igaza legyen: „A hang nem beszédre való. Az ember szívével és gondolataival fejezi ki magát. Ha a beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál, és csak arra méltó.” Aki jelen volt, meggyógyult, ha csak egy másfél órára is.
