Gyulai Hírlap - Konferenciával emlékeztek Kohán Györgyre halálának 50. évfordulóján

A konferenciát durkó károly nyitotta meg 

Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Péter

– Kohán György Gyula városáé, Hódmezővásárhellyé és Magyarországé – kezdte megnyitóbeszédét Durkó Károly. – Minden művészetet szerető polgáré, határon innen és túl. A Kossuth-díjas festőművész, grafikus művészeti hagyatéka 691 festmény, 2215 grafika, 1966-ban került városunk tulajdonába. A gyulaiak vigyáztak az örökségre, így jöhetett létre a Kohán Képtár, amely a festő életének és képeinek legfontosabb darabjait mutatta be a látogatóknak. Kohán nagy patronálója volt Supka Magdolna művészettörténész, az első róla szóló monográfia szerzője. Hiába az élete utolsó pillanatában megadott Kossuth-díj, majd az állandó múzeumi kiállítás, Kohán György nevét nem sikerült elfogadtatni a kitűnő 20. század magyar festők között.

– Gyula és Hódmezővásárhely azonban ismerte és ápolta az örökséget. Lehetőségük szerint be is mutatták azt a művészetet kedvelő közönségnek. 2014-ben Gyulán is méltó helyre került a gyűjtemény. A kibővített és teljesen felújított képtár méltó módon mutatja be a meghatározó műveket. A képeket és grafikákat az utóbbi időben számos városban bemutatták. Idén júliusban új, tematikus tárlatot tekinthetett meg a közönség, amelynek középpontjában a temperaképei álltak. A most falakra került képeket idén restauráltatta a város, többet szó szerint az utolsó pillanatban sikerült megmenteni az enyészettől – fogalmazott Durkó Károly.

A megnyitó után Ibos Éva művészettörténész „Stílus és téma koherenciája Kohán festészetében” című előadása következett, amelyben a festő nőábrázolása és az Alföld-tematika került terítékre. A ’30-as években induló Kohán-életmű olyan megosztottságot hozott létre, amely abban az időben nem volt általános. Párhuzamosan használta a technikákat, korai műveiben erős a szimbolizmus. Alakjai utalásosak, éteriek, magukba néznek. Jelentős fordulatot az jelentett, amikor 1933-ban Hódmezővásárhelyre költözött. Fokozatosan hatott rá a ottani művészet, amelyet lassan beépített a műveibe, de rendszeresen járt Pestre is, így egy idő után levetkőzte a párizsi stílust.

Eltűnik a képeiből a dekadencia, alakjai sokkal földhözragadtabbak lesznek, ez látszik például a „Fáradtság” című képén is. Szilárd szerkezetre törekedett, de megőrizte a lírai vénát is. Életét végigkísérte az eszményi nőalak ábrázolása, az asszonyi méltóság és sors. Egészen más nőalakjai voltak, mint elődjeinek, például Koszta Józsefnek és Tornyai Jánosnak. Nem találunk alkotásai között klasszikus portrét, sokkal inkább archetípusokat ábrázol.

Az Alföld témakörében leginkább tanyákat, állatokat és kisvárosi utcákat festett. Ezen alkotásai azonban, nem csak a festői tehetségét, de a felelős gondolkozásmódját is tükrözték, hiszen ismerte azokat a folyamatokat, amelyek a tanyavilág pusztulásához vezettek. Az ’50-es évektől kezdve egyre drámaibbá váltak az alkotásai, eltűntek a motívumok, ahogy az látszik a „Föld és kozmosz” című festményen is. Képei szinkronban követték a virágzást és a bukást. Fontos volt számára az állat és a pásztor kapcsolata is, valamint a bivaly ábrázolása, amely egyfajta ellenálló erőt szimbolizált. Összegezve, Kohán személyisége áthatja a művészetét, valamint nem csak továbbhaladt a tanult úton, de újítani is tudott.

A második előadó dr. Nagy Imre, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója volt, aki Kohán György és a vásárhelyi iskola kapcsolatát mutatta be, a művész és kortársainak alkotásainak összehasonlításával. Elsőként egy képet vetít a közönség elé, amelyen Kohán a Tornyai Társaság alakuló ülésén látható, olyan művészekkel együtt, mint Ploh József, Pákozdy Ferenc vagy Vén Emil.

Először a csendéleteket vesszük górcső alá, amely lehetett a klasszikus forma is, de a szobabelsők festése is ide tartozik, az alföldi művészetben ekkor már egy bejáratott téma. Tornyai Jánossal és Endre Bélával hasonlítja össze a képeit, mert amíg az előbbi két alkotó gyakran helyezett el a tájban nőalakot, Kohán sosem csinált ilyet, ellenben a szobabelsőkben gyakran megjelennek, továbbá a piros szín mindannyiuknál dominál. Előkerülnek újra a bivalyok, amelyekkel a festők napi szinten találkozhattak, hiszen egy időben árultak állatokat a vásárhelyi piacon.

Gyöpös Viktória festő-restaurátor érkezett harmadikként, aki a Kohán György gyűjtemény restaurálásáról szólt néhány szót, a XX. századi festmények restaurálási etikájának tükrében. Megtudtuk, hogy XX. századi festményeket restaurálni – habár kevesen feltételeznék – de elég problémás. Azt gondolhatnánk, hogy mivel viszonylag új alkotások, még nem volt idejük megsérülni vagy károsodást szenvedni, az anyagoknak még nem volt ideje elöregedni. Azonban ez nem teljesen igaz, hiszen a múlt században számos új anyag vált művészeti alapanyaggá. Fel kell fedezni a szándékosságot, ki kell választani, hogy mi az a gesztus, a momentum, amelyet a művész valóban szándékosan tett a képre.

A néhány kiemelt kép során, amelyek bemutatásra kerültek, mindenki rádöbbenhetett, hogy számos olyan külső behatás, esetleges szándékos beavatkozás lehetséges, amelyek ronthatják a festmények minőségét. Láthattunk példát arra, ahogy a vásznat egy falemezre ragasztották, amelyet nem viselt jól az anyag, de a legérdekesebb sérülések akkor keletkeztek, amikor Kohán György egy már létező festményére alkotott egy újabbat. A frissebb anyag nem tudott úgy megkötni, hogy megfelelően tartson, így az új kép alatt felsejlenek a régebbi vonásai is.

Dr. Árpási Zoltán dékánhelyettes egy sokkal könnyedebb témával szolgált a konferencia zárása gyanánt, amikor a „Kohán szerelmei” című előadását prezentálta. A festő első felesége Balló Margit volt. Az orosházi fényképész elvált asszony volt, három gyermekkel, nem mellesleg tíz évvel idősebb volt a művésznél. Hódmezővásárhelyen ismerkedtek meg, szinte azonnal szerelembe estek, és meg is házasodtak. Mások nem jósoltak nagy jövőt a kapcsolatnak, egyrészt a korkülönbség miatt, másrészt mert Balló lusta volt, a házimunka nagy része Kohánra maradt. Átköltöztek Orosházára, de akkor a frigy gyakorlatilag már halott volt, 1940-ben költöztek külön, de csak 1948-ban váltak el.

A második fontos nő Kohán György életében Bártfay Ibolya volt. Nem sokat tudnánk róla, ha az egymás közötti levelezéseket nem hozták volna nyilvánosságra. 1940 és 1947 között leveleztek a fiatal cukrásszal, igazi se veled-se nélküled kapcsolatot alakítottak ki. Bártfay folyamatosan vágyakozott a festő után, de ő rendre visszautasította a lányt.

Az utolsó és egyben legérdekesebb történet Nagy Matildhoz fűződik. Mindössze néhány héttel Kohán halála előtt derült ki, hogy már tizenhét éve házasok. Megismerkedésükről és kapcsolatukról két verzió kering. Nagy Matild állítása szerint a művész azonnal beleszeretett, amint meglátta, de akkor nem lett semmi az érdeklődésből. Évekkel később találkoztak véletlenül, akkor felkarolta Kohánt, és rendbe hozta az életét, majd megesküdtek. A család – és így valószínűleg Kohán György – verziója egészen más: eszerint Nagy Matild attól félt, hogy válása után kitoloncolják az országból, ezért érdekházasságot ajánlott fel a grafikusnak, amelyet ő el is fogadott, halála után viszont az özvegy azt állította, hogy minden hagyaték őt illeti.

Érdekes és informatív előadásokat hallhatott a közönség a Kohán Györgyöt középpontba állító konferencián, amelyet Ibos Éva tárlatvezetése zárt le.