Szacsvay László
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
– Szemlélődő alkat, kerüli a feltűnést, a hétköznapokban egyáltalán nem vágyik arra, hogy a társaság középpontjában álljon. A színészet azonban egy exibicionista hivatás, így azokat az illeszkedési pontokat keresem, amik azt mutatják meg, hogy mindezek ellenére miért választotta mégis ezt a pályát?
– Nem vagyok egy magamutogató ember, a divatot se követtem, semmilyen külsőség nem érdekel. Azt szoktam mondani, hogy én az égvilágon nem értek semmihez, így legalább mégis érthetek mindenhez. Az indulást több, akkor talán nem is tudatos tényezőre tudom fogni. Volt a családban egy igen jeles hős, ami egy gyereknek mondjuk nem mond sokat, de ma már érzem a súlyát, mert nemrég Nagyváradról kerestek meg, hogy felújítják az ottani Szacsvay-szobrot, ami az én egyik felmenőmet ábrázolja. Ott máig fantasztikus Szacsvay-kultusz van, az országgyűlési jegyzőterem is az ő nevét viseli, én pedig modellt ültem egy vele kapcsolatos festményhez, így derült ki, hogy az állam formája állítólag megegyezik az övével.
– Színész is volt a felmenői között.
– Ez édeskevés indíttatás, inkább gátló körülmény a Nemzeti Színház örökös tagjával versenyezni, ráadásul ő 50 éves korában el is hagyta a pályát, mert jöttek az újak, és amit ők képviseltek, az őt már nem érdekelte. Ő a patetikus színjátszás jeles képviselője volt, korának híres Shakespeare-színésze. A színészi pálya választásában sokkal nyomósabb érv volt a kamaszkor, és annak minden vele járó nyűge-baja, köztük az olyan is, mint a szerelem. Az ahhoz az érzéshez társuló gondolatokat az én időmben a költészetből lehetett beszerezni. Az ember olvasni kezdett szerelmes verseket, hogy valahogy közel kerüljön a témához, ha már az áhított hölgyhöz nem sikerült. Elég visszahúzódó és gátlásos ifjúságomhoz még hozzátartozik, hogy akkor a tükörnek próbáltam meg elmondani a dolgokat.
– Ha már az áhított hölgynek nem merte…
– Az én szüleim pedagógusok voltak, “Lacikának” mindig szavalni kellett az iskolai ünnepélyeken, amit gyűlölt a félelemtől, és inkább ledugta az ujját a torkán, csak hogy ne kelljen szerepelnie.
– Ennyire félt? Így nézve igen éles ellensúlyozást választott…
– Iszonyú rossz tanuló voltam, de egy pedagóguson nagyon sok minden múlik. Az iskolában jöttem rá, hogy valamihez esetleg mégiscsak értek. Az István Gimnáziumban ugyanis díjazták, ha valaki valamiben jobb volt az átlagnál. Ezt nálam hiába keresték a reál tárgyaknál – még a sport volt az, ahol nem voltam a legrosszabbak között –, érettségi után a pontszámaimmal ezek felé nem lehetett kacsingatni, de a versmondással és az iskolai színjátszókörben szerzett sikerekkel valami felcsillant bennem.
– Ha mindössze felcsillant, az mégsem tűnik a pálya iránti elsöprő szerelemnek.
– Az iskolai színjátszókörrel legalább tartoztam valahova. Hála égnek nem vettek fel a főiskolára elsőre, de felvettek a Nemzeti Színház stúdiójába, így az azt követő időkben állandóan ott voltam. Olyan emberek közelében lehettem, és velük azonos színpadon, akik ma már színháztörténeti legendáknak számítanak. Azt már akkor éreztem, hogy elképesztő időszak részese vagyok, de az csak utólag visszagondolva tűnik fel, hogy 1975-ig én a Nemzeti Színház vezető színésze voltam. Ezt nem lehet letagadni, mert egymás után kaptam a nagy szerepeket, ami aztán megcsappant, de nekem sosem volt hitvallásom, hogy csak 80 oldalas szerepeket lehet eljátszani, mert sokszor egy jó mondat vagy egy nézés is ér annyit.
– Másmilyennek látja a mai pályakezdőket, mint amilyen Ön volt annak idején? Gyakran emlegeti, hogy főiskolásként, ha Básti Lajos fogadta a köszönését, aznap már boldog volt.
Névjegy
1971 – Színház- és Filmművészeti Főiskola
Színházak:
1971 – Nemzeti Színház
1982 – Katona József Színház
Díjak:
1977 – Jászai Mari-díj
1980 – Színikritikusok díja, különdíj (Budapest, Orfeum)
2001 – Érdemes művész, PUKK-díj
2015 – a Nemzet Színésze
– Nem akarok általánosítnai, de akkor a világ és a morál is teljesen más volt, amit azért nem sír vissza az ember. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy régen voltak a nagy öregek, most meg vannak a kis öregek. A színjátszás is más lett. Nem tudom, hogy a mai világhoz Básti Lajos hogy viszonyulna, de Sinkovitson le lehetett mérni, hogy nem tudta elfogadni a változást. Egyedül Kállai Feri volt annyira képlékeny – mert ő egy gyomai parasztfiú volt, erős génekkel –, hogy elbírta. De Kálmán György belehalt. Namost, én nem kívánom, hogy engem úgy tiszteljenek, mint mi annak idején az öregeket, mert az is túlzás lenne. Ők őrületes egyéniségek voltak. Láttam, amikor Márkus László megérkezett Gyulára. Taxival jött, kiszállt, fölvitette a csomagját, utána szólt a hordárnak, hogy “A kistévémet is vigyék!”, és mindenki csak bámulta, mert meg volt hozzá az allűr. Ma röhögnek, hogy ha valaki ilyen, pillanatok alatt lehetetlenné teszik az életét.
– Az alapvető tisztelet azért jelen van még?
– A Katonában vannak ifjúsági programok, ahová kommunikációt tanuló, színházzal foglalkozó diákok járnak, akik nem színészek még, de várhatóan ezen a pályán helyezkednek el. Bocsánatot kérek, de ha 68 évesen bemegyek a színházba, és valami múlt azért csak van a hátam mögött, legalább köszönjönek... Nem mintha igényt tartanék rá, csak vannak rossz tapasztalataim. Ugyanakkor vannak tüneményes és fantasztikus színészek, akiket a kutya nem ismer, és ez is egy szörnyűség. A Magyar Televízió abbahagyta az úgynevezett színészfoglalkoztatást, generációk nőnek fel úgy, hogy az életükből teljes mértékben kimarad az irodalom. A mai fiataloknak fogalmuk sincs arról, amiből én nem csak meríthettem, de el is tudtam indulni valamikor. Fantasztikus drámai erejű színészek maradnak névtelenek, mert ismertséget egyedül csak a televízió tud adni. A korosztályomból, akik még élnek, engem talán még ismernek.
– Erős ellentmondások jelentkeznek napi szinten ezen a pályán.
– Ez egy olyan szakma, amitől tudathasadásos lesz az ember. Ezt valaki vagy tudja kezelni, vagy nem. Nehéz megemészteni azt, hogy az egyik pillanatban még őrjöngve tapsol 600 ember, aztán a másikban meg nem történik semmi. Az előadással járó felpörgetett lelkiállapotot le kell csengetni. Van akinek sikerül egy sörrel, másnak sokkal többel sikerül, és másnap aztán egy új lehetőség felé kell indulni. A sikert épp olyan nehéz kezelni, mint a kudarcot vagy a névtelenséget. Kell hozzá egy elég erős idegrendszer, hogy az ember ne sértődjön meg, ne keveredjen konfliktusokba. Kondícióba kell tartani a szellemet és a lelket éppúgy, mint a testet. De aki ebben nincs benne, az mindezt csak nehezen értheti meg. Olyat is hallottam már valakitől, hogy “Felmentek a színpadra, két órát marhultok, aztán kaptok egy valag pénzt, én meg gürcölök 8 órát és a tizedét sem keresem meg”. Egyszer menjen fel az illető a színpadra, akkor majd megtudja, milyen ez.
– Említette Márkus László gyulai érkezését. Vannak hasonló, markáns emlékei a városról?
– A mai napig régi szóbeszéd tárgya a régi Park Szálló, amit a puritánsága miatt mi csak Hotel Snassznak hívtunk. A folyosó végén volt a WC, a szobában mindössze egy mosdó, asztal, szék, ágy, snassz. Se törölköző, se más nem volt, nemhogy tévé, azért hozta magával Márkus is az övét. Rendszeresen ott laktunk, napközben pedig a strandon ütöttük el az időt. Emlékszem, Bodrogi Gyulával ültünk a strandon és azon szórakoztunk, hogy az autogrammot kérő gyerekeknek nem a nevét írta a papírra, hanem azt hogy Békés Csaba.
– Úgy rémlik, hogy nekem is van egy ilyen aláírásom otthon, de nem csak strandolásból állhatott az élet.
– Azt hiszem, hogy Sík Ferenc a mai napig – azzal együtt, hogy eltávozott – egy ikonnak számít Gyulán. Sosem felejtem el, mindig azt mondta: “Nem biztos, hogy én vagyok a legnagyobb rendező, de hogy én vagyok a legbarnább, az biztos!”. Ő volt az első olyan rendezőm – 1975-ben nála játszottam A Csongor és Tündében – akit tegezni mertünk, mert amúgy akkoriban a “hapták színjátszás” volt a jellemző. Akkor egy fiatal ember nem szólalhatott meg egy próbán. Major Tamás leintette azt a színészt, akinek valamilyen javaslata lett volna, ezért nekünk haptákban állva kellett teljesítenünk az utasításait. A maiak – Zsámbékiék, Székely Gáborék, Máté Gábor – elsősorban kreativitásra nevelik a színészeket. Ebben is sokat változott a világ. A revizor kapcsán találkoztam először olyannal, hogy esti próba, míg Básti Lajos úgy tartotta, hogy amit 14 óráig nem lehet a próbán megvalósítani, azt utána sem. Van, aki abban látja a sikert, hogy kizsigereli az embereket, más abban, hogy bevonja a munkába. Erre sincs recept, mindenkinek egyéneknként megtalálni a helyét és a lehetőségeit. A színészethez ma a tehetségen kívül szerencse és iszonyatos munkabírás is kell. Minden korosztálynak megvan a maga szenvedni valója. A mai fiataloknak nem azzal kell foglalkozni, hogy mi volt régen, hanem azzal, hogy most mi van. És nem is foglalkoznak vele.
