– Anélkül, hogy leragadnánk a részleteknél, úgy látom, hogy tudatosan és nagyon okosan használod a médiát ahhoz, hogy végső soron a számodra valóban fontos területre, a színházra irányítsa a figyelmet. Ugyanakkor nem hallani tőled nagy elődök, szakmai példaképek megnevezését, és az is jól látszik, hogy ez intézményen belül nem csak a színjátszás érdekel, hiszen rendezel és igazgatsz is. Talán gyorsabb ember vagy annál, hogy egy szerep felépítése elegendő kihívás legyen számodra, az idő alatt te sokkal többre vagy képes?
– Már nagyon régóta sikerült úgy felépíteni az életem, hogy egyszerre legyen benne jelen a kommunikáció több formája, amiben maga a színház, a színpad alapvetően kommunikációs felület, de...
– ...más műfajok is megjelennek, rádiós- televíziós műsorvezetések...
– ...nem beszélve az újságokról, az internetről - az egyik cégem kommunikációval foglalkozik, így ezt a területet is illik viszonylag professzionális szinten ismernem –, valamint a másik oldalról közelítve a média – és főleg a bulvármédia, aminek én egyébként fölvállaltan kedvenc szereplője vagyok – úgy kezeli ezt, mint egy piacteret, ahol kint vannak az árucikkek, de tulajdonképp az egész a hiúság vására. Ezzel én hajlamos vagyok egyetérteni. És bár valóban a színház az igazi szerelmem, de a színház világához nagyon szorosan kötődik a showbiznisz, gyakorlatilag egy színházi este is lehet show. És azt sem tagadom, hogy engem már az első perctől kezdve, már egészen kisgyerekként elkapott, magával ragadott ez a világ. Valószínűleg magamutogató ember vagyok. Jól esik szerepelni, szeretem azt, ha tudják mikkel foglalkozom, amihez a média – és azon belül főleg a televízió – nagyon sokat tud hozzátenni. Mondok egy példát: a Budapesti Kamaraszínházban – ahová közvetlenül a színművészeti elvégzése után kerültem – volt három kockacukor méretű színpad, azon játszottunk gyakorlatilag 15 éven keresztül. Oda esténként befért mondjuk 200 ember, a Vígszínház prózai színpadán – ahol a gyakorlati időmet töltöttem - ha az év minden napján telt ház van, egy év alatt 365 ezer ember lát, míg egy kereskedelmi csatornán futó szappanopera szereplőjeként 14 éven át minden hétköznap este 2 millió néző otthonába juthatok el. Persze egészen más a két műfaj, mert az egyik kultúrával foglalkozik, a másik pedig szórakoztatni akar, és ezt a funkcióját remekül be is tölti. De én már akkor belecsöppentem ebbe, amikor még csak egy televízió volt Magyarországon, akkor 4-5 millió ember nézett meg egy sorozatepizódot, ami nekem már akkor nagyon tetszett.
– Persze, az ismertségnek ez a módja könnyen magával ragadja az embert.
– De mindig is azt gondoltam - és ezt a mai napig fenntartom -, hogy ha valaki azért jön be először a színházba - főként a fiatalokra gondolok -, hogy testközelből lássa az ő egyik, tévéből ismert, rajongott hősét, de közben jó színházat lát, jó élménnyel tér haza, akkor vissza fog jönni és legközelebb elhívja egy bartánőjét, vagy magával hozza a pasiját, mert meg tudja győzni arról, hogy a színház lehet egy jó alternatívája egy remekül eltöltött estének. Így nézve ezzel szerintem a világon semmi baj nincs, mert ha így lehet megragadni, és idővel kultúrára nevelni embereket, akkor ez egy jó dolog.
– Téged mi vezetett be a színházba? Azt lehet rólad tudni, hogy már nagyon korán szavaltál, sőt még Kazinczy-díjas is voltál.
– A mi családbunkban senki sem volt soha színész, az én szüleim mással foglalkoztak, egész más világban éltek. A legelső élményem 3-4 éves koromban volt, ugyanis a szomszédunkban Kazal László színész és felesége, Balogh Erzsi színésznő lakott, és engem Laci már akkor nagyon sok mindenre megtanított, már egészen pici gyerekként bejártam vele a színházba, úgy ültem a Vidám színpad társalgójában, hogy mindenkit ismertem, de akkor még nem volt ilyen elhatározásom, csak a színház szaga csapott meg.
– Ha a színház szaga nem csap meg, talán még ki is nőhetted volna ezt az egészet.
– Igen, de volt egy másik megerősítés is. Olyan 10 év körüli voltam, amikor bringázáskor összeütköztem egy sráccal, akivel haverkodás, barátkozás lett az ütközésből, eljártunk egymáshoz, megismertük egymás születit, és akinek az édesanyja történetesen Földesi Margit, a nagymamája pedig Komlós Juci volt. Akkor indult Földesi Margitnak Színjátékország néven a kreatív készségfejlesztő stúdiója, ahová egyszer elkeveredtem, és ott is ragadtam egészen a Színművészeti Egyetemig. Na, ott pecsételődtek meg a dolgok, onnantól kezdve jelentkeztem az összes létező versmondó versenyre, Ki mit tud?-ra, vagyis mindenhol jelen voltam, ahol csak valamilyen szereplési vagy megmérettetési lehetőség volt. Végső soron még az is ide datálódik, hogy a fiamat Lőrincnek hívják, mert akkoriban ismertem meg a Szabó Lőrinc versek Lóciját, G. Szabó Lőrinc reklámfilmrendezőt, teljes apai örökségével, és akivel egy Szabó Lőrinc versmondóverseny megnyerése után családilag baráti kapcsolatba keveredtünk, nekem pedig atyai jóbarátom lett. Ha úgy vesszük, ez lehet a véletlenek sora, bár én annál fatalistább vagyok, de az tény, hogy ez nekem nem egy tervezett út volt, nem adta magát a család, hanem egyszerűen ide kevert az élet.
– Bele is kevert rendesen, mert úgy hírlik rólad, hogy a színház terén kérlelhetetlen és fanatikus vagy.
– Ez így van.
– Huszonhat évesen kerültél a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ élére, ami abból a szempontból most nem is fontos, hogy művelődési ház vagy színház, hiszen mindkettőnél költségvetéssel kell gazdálkodni, szponzorok után szaladgálni, számlákat és munkabéreket fizetni...
– ...500 millió forinttal gazdálkodtunk...
– … és mégis kérdés nélkül otthagytad, amikor úgy érezted, hogy - apukád betegsége okán - inkább otthon, a családod mellett a helyed.
– Azt hiszem, hogy bármit is csináltam volna, én abban az élethelyzetben, azokból a feladatokból visszavettem volna, mint ahogy vissza is vettem, és ilyen értelemben a gödöllői vezetés akkor be is fejeződött. Akkor az valóban nem volt kérdés, hogy rám nagyobb szükség van otthon. De amikor anyukám sztrókot kapott - sok évvel korábban, mint ahogy apukám meghalt volna -, akkor is egyértelmű volt, hogy akkor arra a területre helyeződik nálam a hangsúly. De hogy igazán most válaszoljam meg a legelső kérdésedet, nekem csakugyan akkor teljes az életem, ha a különböző szegmensek folyamatosan vannak együtt. Látom azokat a kollégáimat, akik miután elvégezték a dolgukat, elfáradnak és hazamennek, engem pedig annyira inspirálnak a sokféle feladatok, hogy egyik munkhelyemen pihenem ki a másik stresszét. De értelemszerűen mindig az épp legfontosabbon van a legnagyobb hangsúly.
– Ma már talán nem is lehet „csak” színésznek lenni?
– Szerintem nem. Mindenképpen sok lábon kell állni, de azért az mindenképp jó, ha az ember tisztában van önmagával, a képességeivel éppúgy, mint a határaival, vagy adott esetben az alkalmasságaival. Azt gondolom, hogy a színházvezetést vagy az ilyenfajta menedzseri dolgokat én nagyon jól csinálom. Ezt be merem vállalni, és épp ezért gondolom azt, hogy nekem ezzel foglalkozni kell, mert ez eddig mindenhol nagyon sikeres volt. Ez persze nem önmagam miatt fontos, hanem mert jó dolgokat tudunk létrehozni vagy épp megmenteni. Nekem rendszerint visszacsengenek a fülemben azok a mondatok, amiket a színművészetis osztálytársaim már akkor mondogattak, hogy „Kristóf, te úgyis színházigazgató leszel!” - ez már akkor bennem lehetett, ha ők is így látták. Egyébként skorpió jegyű vagyok, és azt gondolom, hogy a jegyem eléggé jellemző a habitusomra.
– A romokból építkezel?
– A válságmenedzserlés mindig kedvenc területem volt, amikor az általánosnál nehezebb helyzetek megoldására kényszerültem, az mindig dupla kihívást jelentett, jól látod, de inkább azt hansúlyoznám ezzel, hogy szeretek az élére állni dolgoknak, és hogyha elég határozottan látom az utat...
– ...akkor mindegy mennyien vannak veled, mögötted, vagy akár veled szemben, te mész és megvalósítod? Azt mondtad korábbi interjúkban, hogy a Játékszín kapcsán annyi hideget-meleget kaptál, hogy már szinte semmi nem lep meg.
– De már előtte is.
– Ezek az ellenállások, akadályok nem bizonytalanítanak el attól, hogy biztosan jó az az út, amire épp ráléptél?
– Nem.
– Csak mert közben nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy alkotó emberként az átlagosnál nagyobb érzékenységgel is rendelkezel, azaz bármilyen kritika, támadás vagy akár csak nem értés az átlagosnál jobban megviselhet.
– Jó gondolatnak tartom, hogy „az ütésre keményedés képessége fontos képesség”. Vannak akik az ütésre lágyulnak, mások keményednek, én az utóbbi vagyok. Különösebben nem fontos, hogy az én lelkem hogy van. Az sem, hogy ki mit gondol. Szirtes Tamás - a Madách Színház igazgatója, akit nagy szakmai mentornak és atyai jóbarátnak tekintek - mondta azt, hogy „Kristóf, maga senkivel ne foglalkozzon, csak a nézővel”. És ha nálam telt ház van a színházamban, ha ott minden este állva tapsolnak, akkor szerintem valamit nagyon jól csinálunk. Mert a nézőknek nagyon jó élményt ad, újra és újra visszajönnek, és komolyan gondolom azt, hogy Budapesten belül hamarosan magunknak tudhatunk egy olyan, több százezres nézőtábort, akik viszonylag rendszeresen el fognak járni a Játékszínbe.
– Ilyen szereplőgárdával ez nem is meglepő, hisz hihetetlen csapat gyűlt köréd: Hernádi Judit, Szulák Andrea, Vári Éva, Zsurzs Kati...
– ...és ez szépen gyarapszik a jővő évben, mert egykori mesterem, Benedek Miklós is csatlakozik hozzánk, Oroszlán Szonja, Pikali Gerda, de velünk van már Gálvölgyi János...
– ...a Beugró is átigazol hozzátok, Vámos Miklós is csak a Játékszínben látható.
– Vámos Miklós különösen emblematikus a mi Játékszínes történetünkben, ugyanis tavaly októberben, amikor a kft. adásvételéről javában tárgyaltunk és gründoltuk össze ezt az egész ügyet - hogy egyáltalán a startig el tudjunk jutni, egy kávézóban meséltem Miklósnak a terveinket, aki akkor – mindennemű tévé- és egyéb szerepléseknek nemet mondva – velem lelkesen tudatta, hogy ehhez a vállalkozáshoz csatlakozni akar. De mindenki, aki itt van, komolyan veszi ezt, a szívügyének tekinti, és én azt gondolom, hogy jó nálunk színésznek lenni.
– Megindító volt, ahogy az évadzáró társulati ülésen fogalmaztál: „Rajtatok múlt, hogy ma büszkén állhatok elétek, mert mindannyian hittetek abban, hogy sikerül közösen feltámasztanunk a Játékszínt.”
– Ezt nagyon fontosnak gondolom. Mivel viszonylag korán kezdtem ezt a pályát, tudom, mennyire fontos, hogy az ember odafigyeljen a részletekre, így azokra az estékre is emlékszem, amikor én egyenként hívtam fel ezeket az embereket telefonon, hogy személyesen és közvetlenül tőlük tudjam meg, csatlakoznak-e, maradnek-e, vállalnak-e újabb feladatokat? Gálvölgyi János azt mondta, hogy „hát hogyne csatlakoznék drága kisfiam a Csinibabából!”. De valamennyi kollégával régi jó szakmai és emberi kapcsolatokat ápoltunk. Vagyis nem maguktól vannak ezek a dolgok. Sőt, Hernádi Judittal épp itt, a Bánk bánban - szintén Csiszár Imre rendezésében - játszottam először, ő akkor fogadott a bizalmába engem, és ez nagyon megtisztelő dolog. Úgyhogy lám-lám, ilyen értelemben a Gyulai Várszínháznak erőteljesen köze van a Játékszín mostani történetéhez. Az pedig nagyon fontos és jó terv Gedeon József igazgató úrral, hogy együttműködés jöjjön létre a Játékszín és a Gyulai Várszínház között.
– Ezzel a Bánk Bánnal játszottál először Gyulán, 2001-ben, tavaly pedig az Abigéllel voltál itt egy villámlátogatáson...
– ...dehogy volt az villámlátogatás! Ha Gyulán járok – és ezt most minden smúz nélkül mondom -, minimum négy napot mindig ráhúzok privátban. Tavaly a kisfiammal jöttem együtt, majd a Várfürdőben - amit ő a gyula vár történelmének ismeretében Vérfürdőnek hív – négy napot, és ez most is így lesz, nálunk ez már hagyomány, hogy a munka után jön még itt egy kis nyaralás.
– Ismered is valamennyire a várost?
– Igen, és látom a fejlődését, azt pedig ti tudjátok legjobban, az itt élők, hogy milyen elképesztő látványos fejlődésen ment át a város 2001 óta. Épp ma beszélgettünk Csiszár rendező úrral - miközben kiugrottunk Szanazugba -, hogy anélkül, hogy bármelyik várost is meg akarnánk bántani, de ebben a térségben nem kérdés, hogy Gyula a legszebb. Az pedig még erősebb kötődést jelent, hogy ennek a várnak a legfontosabb történelmi pillanatában megélt dolgokat először mi játszuk, és ahogy te is mondtad, a nagyobb érzékenységgel megáldott színészekben, művészemberekben ezek másképp csendülnek, mint egy hagyományos színházban, a már sokszor eljátszott szerepek. Számomra most ez nagyon különleges pillanat.
