Kunvári Gábor
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
– Egy hangszerkészítőről, egy üvegfúvóról, egy üvegművesről, egy harangöntőről, egy kékfestőről, egy fegyverkovácsról, egy fazekasról és egy szabóról készült fotókat hozott el városunkba. Hol készültek a képek?
– Egy részük Pécs környékén, mert én pécsi vagyok. A legtávolabbi, a harangöntős Őrbottyánban, a többi a környékünkön.
– Lehet még találkozni ezekkel az emberekkel?
– Az öreg szabóval és a kékfestővel sajnos már nem, ők eltávoztak közülünk. A kékfestőnek viszont él olyan leszármazottja, aki néhanapján még dolgozik a szakmában.
– A találkozások legérdekesebb pillanatai közül fel tudna idézni kérésünkre egyet?
– Nagyon sok érdekes pillanatot éltem át, miközben a mesterembereket fotóztam, de ha csak egyet kér, egyet idézek fel. Amikor a fegyverkovácsnál voltam, ő egy damaszkuszi pengét készített. Erről a vágóeszközről tudni kell, hogy rétegelt. A mester nyolc réteg acéllal kezdett, elsőre ezeket fogta össze és hevítette fel tűzzel fehérre, majd egy hatalmas kalapáccsal és az úgynevezett kovácshegesztéssel összeütötte a lapokat. Az így kapott masszát aztán kettőbe hajtotta, s egyből tizenhat lapot kapott. Ezt megint beletette a tűzbe, megint felhevítette, összehegesztette, megfelezte, ráhajtotta, s máris megkapta a harminckettőt. A műveletet addig ismételte, amíg minimum százhuszonnyolc réteget nem kapott. Ennél több rétegű ugyan lehet a penge, kevesebb azonban nem. Ezt általában variálni is szokták, mintát is visznek bele. Ennek a módját azonban nem mutatta meg nekem. Szakmai titok.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
– Van az alanyok között olyan, aki egyedül képviseli a szakmáját az országban?
– A harangöntő. Ő az egyetlen ma Magyarországon, akinek ez a mestersége. Nekem szerencsém volt, hogy végigfotózhattam a teljes eljárást, amely elég bonyolult, és hat-hét hónapot vesz igénybe. Háromféle formát készítenek: van a mag, amely a harang belső ívét, formáját adja meg, van az álharang, amely ugyanolyan, mint maga a harang, és van a külső burok, amely a statikus részt biztosítja. A folyamat azzal zárul, hogy az álharangot kiveszik, majd a mag és a külső rész közé beleöntik a bronzot.
– Milyen géppel készültek a képek?
– A Gyulán láthatók egy digitális Olympusszal és egy szintén digitális Pentaxszal. Fényképezni azonban analóggal kezdtem.
– Miért tért át a digitális technikára?
– Mert sokban megkönnyíti az ember dolgát, hisz rögtön láttatja az eredményt. Az analóg esetében csak később lehet megnézni, mit örökítettünk meg, sőt, ha valamit elrontottunk, azt a filmen utólag nehéz kikorrigálni. A negatívnak az volt az előnye, hogy az ember alaposan átgondolta a mikéntet. A digitális ezzel szemben arra sarkal, hogy korlátlanul és meggondolatlanul pufogtassunk, abban bízva, hogy a sok közül az egyik csak jó lesz. És tényleg csak egy lesz jó az ezer közül, ha ezzel a hozzáállással dolgozunk.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
– Mi az Ön tanult foglalkozása?
– Most nyugdíjas vagyok, de egyenruhás voltam. A határőrségnél dolgoztam.
– Hogyan jött be az életébe a fotózás?
– Már gyermekkoromban érdekelni kezdett. A szomszédban volt egy bácsi, aki odahaza hívta elő a képeket. Láttam, hogyan nagyított, hogyan jöttek elő a papírképek. Ez akkor nagyon megmaradt bennem. Aztán én is kipróbáltam. Egy rövid szünet után 16-17 éves koromtól pedig egyfolytában csinálom. Előbb fekete-fehér képeket készítettem, aztán színeseket. Manapság is sokszor maradok a fekete-fehérnél. Mindig attól függ, mit kíván a téma. Nemrég vettem részt egy kiállításom Sztánán, Kolozsvártól nem messze, ahol a házi ravatal és a halottsiratás volt a téma. Nyilván, hogy a teljes anyag, amit erre a tárlatra elvittem, fekete-fehér.
– Fel tudja becsülni, hogy hozzávetőleg hány jó fotót készített mostanáig?
– Több ezret. A Tájvízházban látható fotók ennek nyilván a töredékei, és Pécsett, illetve Erdélyben is ki voltak már állítva. Vannak köztük olyanok, például a harangöntősek, amelyeket egy sok képes sorozatból emeltem ki.
