Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Már az indítás is erős volt, hisz a szamosújvári néptáncegyüttes igazán kitett magáért. A formáció 2014-ben alakult, jelenleg 90 tagja van, és Románia valamennyi tájegységének népi mozgáskultúráját ápolja. A tószínpadon Szamos menti és bánsági román táncokat jártak a fiatalok, így a legények fejére ismét felkerült az első gálaműsor alkalmával már megdicsért pávatollas fejdísz, ami picit a római katonák sisakjára emlékeztetett. Produkciójukban a leányok is megmutatták, egy-kettő a kisujjuk köré csavarják táncpartnerüket. Itt érdemes megjegyezni, hogy az első erdélyi román dalokat Bartók Béla gyűjtötte össze, ő hívta fel a világ figyelmét erre a páratlanul gazdag folklórkincsre.
Az üllési Fonó az előbbinél ismertebb vidékre tett kitérőt: a szatmári tájegységről hozott jó kis magyar anyagot gyönyörű viseletekben. Nekünk elsősorban a finom vasárnapi ebédet juttatták eszünkbe, amit vastag húsleves alapoz meg.
Ugyanebbe az irányba hatott a bácskossuthfalvi Cimbora, amely a manapság már nem túl népszerű dél-alföldivel próbálkozott felmutatni, mennyire színesek vagyunk, és mennyire kellendőnek számított a múltban a széles csípőjű menyecske. Üzenetüknek remélhetően volt foganatja.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A budapesti Vadrózsákat a Cavinton névre hallgató szenior csoport képviselte füzesi tánccal. Őket ugyanebben a felállásban és ugyanezzel a gyűjtéssel már láthatta idén a tószínpad publikuma.
A külföldi porondon is egyre eredményesebben szereplő helyi Harruckern műhely szinte teljes egészében betöltötte az előadóteret, és a szokásos rendet is felfrissítette: az együttes ugyanis Gyulán ritkán táncolt bodrogközivel lépett fel. A talpalávalót a városunkba vissza-visszatérő pásztói Rajeczky Szimpatikusok szolgáltatta számukra.
Megismételte előző gálaesti sikerét a törökországi Sis Genclik Ve Spor Kulubu Dernegi is, amely annak ellenére is gigantikus, hogy nem 453, amint ezt korábban megírtuk, hanem „csupán” 253 tagja van. Az isztambuliak ezúttal újabb ízelítőt adtak a keleti csillogásból és a túlmixelt gépzenéjükből, amit nehezen megmagyarázható tornamutatványokkal egészítettek ki. Olybá tűnt így, hogy egy cirkuszi előadásba csöppentünk hirtelen bele. Az összhatást azonban hangos köszönetnyilvánítással honoráltuk, és végül megkérdeztük tőlük, meddig szándékoznak maradni. Varga Zoltán moderátor kérdésére állítólag azt válaszolták: a százötven éves projektről most letesznek, inkább hazautaznak.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A tempóból az észtek vettek vissza, azzal együtt, hogy meglepetésként bebizonyították, tudnak lendületesek és humorosak is lenni. Távoli nyelvrokonaink mindenesetre nagyon fegyelmezett műsorszámmal népszerűsítették a Békés megyei fürdővárosban a Baltikumot. A Folk Dance Group Oh ja Ah 2007 óta Viljandiban, az ország déli részén működik. Érdemes lenne ellátogatnunk hozzájuk, ellesnünk tőlük egyet és mást.
Gondolkodóba ejtett a népes zenekarral kiegészült brüni Javornik is, hisz több olyan pillanatot okozott, amikor nem tudtam eldönteni, magyar zenét hallok-e, valamiféle Kodály-feldolgozást, vagy csehet. A Megy a gőzös Kanizsára kezdetű nótánál pedig teljesen összezavarodtam, de rájöttem, hogy valójában népzenei feldolgozásokra táncolnak. Az együttes 1950-ben indult el világjáró útjára, s csak most, 2018-ban érkezett meg hozzánk, Gyulára. Sokat veszítettünk! Egy beszélgetésből talán kiderülne, minek tulajdonítható ez a hasonlóság.
Színkavalkádot, örökös körforgást és művészi koreográfiát hozott a Raaga Cultural Group of Performing Art, amely 2008 óta ápolja az indiai hagyományokat. Produkciójukban a nemek közti harcot véltem felfedezni, a muzsikájukban pedig szakszerűséget. Sokáig el lehetett volna őket nézni és hallgatni.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A legtöbben ezen az estén is a mexikóiakat várták, akik negyedszázados tapasztalatukra alapozva igyekeztek megnyerni maguknak a publikumot. A Ballet Folklórico Guijarro egy országos turné keretében jutott el hozzánk, éppúgy, mint a többi külföldi együttes, de láthatóan jól érezték itt magukat. Táncukat, amely színpadra termett, mindenképp értékelni kell, annak ellenére, hogy nem a földműves, hanem a 21. századi farmeres-western kalapos marhapásztorok udvarlási szokásait elevenítette fel kisvárosi modorban. Történetük középpontjába a telt idomú nő került, akinek a kacsóját kemény udvarlással és rámenősen kellett elnyerni, végül hatalmas csókba torkollott a páváskodás. Hasznos lenne megérdeklődni, ki gyártotta le a strapabíró, acélkemény fehér cipellőiket.
Tájainkra ezt követően a méhkeréki és az eleki táncosok hoztak vissza. Összeállításuk szép volt, izgalmas és összeszedett. Csupán annyi megjegyzésem lenne, hogy örülnénk, ha valami mással is előállnának a közeljövőben. Multikulturalitásunkhoz pedig az is hozzátartozna, hogy a helyi svábokat, vagy az anyaországuk valamelyik tánccsoportját is felléptessük. A közelben számos sváb hagyományőrző banda működik, amelyekre már tényleg nagyon kíváncsiak lettünk.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Itt tenném szóvá azt is, hogy az utolsó negyedórára, amikor az erdélyi adatközlőket, bánffyhunyadi Varga István „Kiscsipást”, a mezőségi Magyarpalatkai Bandát, a buzai Takács Annát és Takács Piroskát, a Népművészet Mesterei díj tulajdonosait szólította színpadra Patyi Zoltán művészeti igazgató, sokan elmentek, sőt, ami még ennél is nagyobb illetlenségnek tűnt, hogy az előadás közben hagyták el a lelátót tömött sorokban, semennyit sem zavartatva magukat. Miattuk rettenetesen rosszul éreztük magunkat.
Nekünk tetszett a táncokkal bőven dúsított autentikus finálé, nagyon köszönjük! Jövőre ugyanitt!
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
