Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Valamivel el kellett ütnöm az időt. Őrült melegem volt, a piros nejlon esőkabát kapucnija a fejemen, szinte megfőttem és megfulladtam alatta. De muszáj volt elviselnem, mert zuhogott.
Borzalmasan nézhettem ki, amint a fekete sminkem végigfolyt a kialvatlan arcomon, és az elázott frizurám is rátapadt a fejemre.
Csak lépkedtem esztelenül a piros nejlonkabátomban Gyula város régi térkövein, egyikről a másikra, csorgott rólam a víz és a veríték, és megállíthatatlanul és dühösen és elkeseredetten számláltam a lépéseimet. Számláltam, hogy tudjam, mennyi van még hátra. Mintha csak az életemről lett volna szó. Valamiféle élethalálharcról. Egyik járdamatricától a másikig toltam magamat, miközben halkan pörgött a fülemben egy dal, és számláltam őrülten a lépéseimet.
556. 555. 554. 543. És végre, itt egy cukrászda!, kiáltottam fel örömömben, mert időközben az eső is elállt.
Aztán belevetettem magamat a habzsoló vendégek közé, leültem az első ablakhoz, és rendeltem valamit, már nem is emlékszem rá, hogy mit. Csak azt tudom, hogy majd kiesett a kezemből a vendégkönyv, amely 36. oldalon nyílt ki, ahol ez állt leheletfinom gyöngybetűkkel:
„5 évvel ezelőtt itt ismertük meg egymást. Most itt ülök, és rád gondolok.
Lehetséges, hogy most mást szeretsz?
Isten veled!”
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Ez nem lehet igaz, mondtam ki hangosan, mire mindenki rám nézett. Szinte sírtam, annyira fájt. Hisz ezt nekem hagyták itt! Ezt Ákos tette, megismerem az írását, megismerem minden gondolatát. Tehát ő azt hiszi, hogy én… Oh, nem! És én meg…
Gyorsan kértem egy golyóstollat, és írni kezdtem a könyvbe, rá az összes sorra és emlékversre, mindenre rá, ami az Ákos vallomását követte. Bejegyeztem az utókornak, hogy mit érzek. Csak írtam, és írtam. Hat nagy oldalt biztosan teleírtam a szeretetemmel, magammal, abban a reményben, hogy Ákos visszatér, és elolvassa.
Borzalmas volt otthagynom a cukit. De el kellett mennem.
Aznap éjszaka semmit sem aludtam, csak bámultam a pókokat a mennyezeten.
Másnap délelőtt ismét ráálltam a járdamatricákra, de már nem számoltam én semmit sem, csak rohantam be az üzenetemhez. Sejtettem, hogy várni fog reám.
És igen, Ákos megvárt.
Ennyi a mai történetem. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
