Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A megemlékezés a németvárosi Szent József-templomban szentmisével kezdődött, majd a Szűz Mária Kegy- és Emléktárgyak Gyűjteménye udvarán felállított haranglábnál ünnepi műsorral és koszorúzással folytatódott július 22-én délelőtt.
A túlélőket és családtagjaikat Mittag Mónika köszöntötte. Gyula Város Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke megnyitó szavaiban megemlítette: a visszatértek közül ma már csak tizenegyen élnek, ám előrehaladott koruk és megromlott egészségi állapotuk miatt a rendezvényen csak néhányan tudnak jelen lenni. Őket külön is üdvözölte.
Alt Norbert, Gyula város alpolgármestere arról beszélt, hogy a szülőföldjére hetven éve visszatért több száz polgártársunk egy olyan társadalomba érkezett, amelyben már javában zajlott a kommunista államberendezkedés, amelyet a terror és a megfélemlítés uralt. Szólt arról is, hogy a mai ember számára elképzelhetetlen, min mentek keresztül azok az emberek, akiket háborús jóvátételnek nevezett, kezdetben csak néhány napos vagy hetes munkának hazudott rabszolgamunkára kényszerítettek.
Alt Norbert és Mittag Mónika
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az alpolgármester megjegyezte: 1945 januárja után hatvannégy gyulai élet örökre a fagyos, hideg és kietlen föld fokságába került. Emlékük igazságért kiállt. Ezért felhívta a figyelmet arra, hogy a közösség tragédián túl az egyéni tragédiákra is rá kell mutatnunk, meg kell neveznünk mindazokat, akik ezt elszenvedték. A tisztségviselő kiemelte: az áldozatok zöme fiatal nő és férfi volt, majd hozzáfűzte: bár a hatósági intézkedések visszafordíthatatlan károkat okoztak az ország minden szegletében, a legnagyobb kár a lelkekben keletkezett.
– Még ma is érezteti hatását az a kommunista mentalitás, amely önző, irigykedő és elégedetlenkedő egyéneket nevelt, és amely szerint az egyéni tehetségtelenség és léhaság okozta eredménytelenségért azok vannak kárhoztatva, akik szorgalmasak, kitartók és összetartók, mint amilyen a gyulai német közösség is volt – fogalmazott a megemlékezésen Alt Norbert. Az alpolgármester úgy vélte, nekünk azon kell dolgoznunk, hogy egymásra találjunk, hogy gyermekeik, unokáink egy olyan védelmező és összetartó közösség részeként tekinthessenek magukra, amelyben jó élni és megmaradni, kezdeményezni és alkotni, amelynek keretei között olyan dolgok valósíthatók meg, amelyek mindenki javát szolgálják.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A haranglábnál Gyula, Elek, Békés és Mezőberény német nemzetiségi önkormányzata, Alt Norbert alpolgármester és a Kereszténydemokrata Néppárt képviselője, Czirok Sándor koszorúzott.
A megemlékezésen Tóth Tibor szavalatával, Döge Csaba művésztanár pedig harsonán működött közre. Az esemény után állófogadásra és baráti beszélgetésre hívták meg a jelenlévőket a Német Klubba.
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Alt Norbert beszédét (a Szerk.).
Tisztelt Túlélők, tisztelt Emlékezők!
Schneider Jánoséhoz hasonló visszaemlékezésekről tudott beszámolni az a több száz gyulai polgártársunk, akik 70 évvel ezelőtt léphettek ismét szülőföldjükre, azon belül is szeretett városukba, Gyulára, ahol akkor az ország már túl volt egy kékcédulás választáson, ahol már javában zajlott a kommunista államberendezkedés, a terror, a megfélemlítések és a meghurcolások.
Az előbbiekben felolvasott sorok csak érzékeltetni tudják velünk, ma élő utódokkal, hogy min mentek keresztül 70 évvel ezelőtt azok, akik visszatértek a szovjet bányákból, a háborús jóvátételnek nevezett rabszolgamunkából, amit kezdetben csak néhány napos vagy hetes munkának hazudtak. 1945 januárja azonban több mint 500 gyulai német honfitársunk számára egy többéves szenvedés kezdetét jelentette, közülük sokaknak a fizikai megnyomorodás, az éppen hogy szárba szökkent fiatal élet derékba törése már csak hónapok kérdése volt, 64 élet pedig hamarosan örökre a fagyos, hideg és kietlen föld fogságába kerül.
Mai fejjel még elképzelni sem tudjuk, hogy mit jelent 60-80 centiméter magas vájatokban dolgozni, mit jelent az éhségtől cipőtalpat rágni, és milyen érzés lehet az, hogy gyerekeinket magunk mögött hagyjuk abban a tudatban, hogy lehet, hogy most látjuk őket utoljára.
A közösségi tragédián túl – amit a gyulai németek a kollektív bűnösség elve alapján elszenvedtek – rá kell mutassunk az egyének tragédiájára, mert a közösségeket mindig egyének alkotják, akiknek mindig van arcuk, nevük, érzéseik és álmaik. Meg kell neveznünk őket, rá kell mutatnunk Exner Terézre, Gácsi Erzsébetre, Schriffert Józsefre vagy Wittmann Andrásra, meg arra a 60 gyulai társukra, akik soha többé nem térhettek haza, akik soha többet nem sétálhattak végig a mai Scherer Ferenc utcán, akik nem léphették át többé a németvárosi templom küszöbét, akik nem érezhették többé a németvárosi tavasz első illatait sem. Ezek az emberek nem alkothattak tovább városunkban, és sokuknak nem lehettek már utódaik sem, akik ma itt lehetnének velünk, és akikkel együtt élhetnénk mindennapjainkat. Az áldozatok zöme fiatal nő, fiatal férfi volt, akik előtt még ott virágzott az élet, előttük állt még a szerelem, az otthon felépítése, a munkából elért gyarapodás és a közösség életében való részvétel lehetősége. Ez számukra nem létezett többé.
Akik túlélték a rabszolgamunkát, majd hazatértek, azok megpróbáltatásai sem értek véget egyszerűen a hazatéréssel, hiszen kemény évek következtek. A sztálinista rendszer hazai megvalósítói egy ország népét nyomorgatták, ahol nyíltan, de még burkoltan sem lehetett beszélni azokról a megpróbáltatásokról, amelyeken az elhurcoltak keresztülmentek. Zajlott a padlássöprések időszaka, és termelőeszközök sem lehettek saját tulajdonban. A kommunista intézkedések visszafordíthatatlan károkat okoztak az ország minden szegletében, így a szorgalmas, munkaszerető, az egyéni, munkával elért gyarapodás elvét valló gyulai német közösségben is. A legnagyobb károk mégis a lelkekben keletkeztek, a legnagyobb károkat a közösségek összeroppantása okozta, amit még ma sem hevertünk ki teljesen, és valószínűleg még egy-két nemzedéken belül sem fogunk. Még ma is érezteti hatását az a kommunista mentalitás, amely önző, irigykedő és elégedetlenkedő egyéneket nevelt a közösségekből, ahol az egyéni tehetségtelenség és léhaság okozta eredménytelenségért azok vannak kárhoztatva, akik szorgalmasak, kitartóak és összetartóak, mint amilyen a gyulai német közösség is volt.
Nekünk azon kell folyamatosan és kitartóan dolgoznunk, hogy ismét egymásra találjunk, hogy gyermekeink, unokáink egy védelmező és összetartó közösség részeként tekinthessenek magukra, ahol jó élni és megmaradni, ahol érdemes kezdeményezni és alkotni, ahol olyan dolgokat tudunk együtt megvalósítani, amelyek mindenki javát szolgálják.
A soha haza nem tért, fagyos földben eltemetett gyulai németek igazságért kiáltanak. Nemzedékeken keresztül üzenik nekünk, hogy
„Az emlékezés olyan, mint egy színes virág. Bárhonnan nézzük, színe megmásíthatatlan, meghazudtolni nem lehet, ha megtagadjuk virág voltát, az attól még színes, virágzó és illatos marad, ám ha leszakítjuk, akkor először elfonnyad, majd elsenyved és elszárad, nem létezik többé, olyan, mintha sohasem létezett volna. Az emlékezés olyan, mint egy színes virág, ápolni, gondozni, óvni kell, hogy megőrizhesse színes virág voltát, és nem szabad engedni elhervadni, kiszáradni, mert akkor soha senki sem fogja megtudni, hogy az a virág valaha is létezett a föld színén.”
Köszönöm, hogy megtiszteltek figyelmükkel!
