Dombi Ildikó, az Erkel Ferenc Nonprofit Kft. kiállítóhelyekért felelős ügyvezetője köszöntőjében így fogalmazott: csavar jött a megszokott rendbe, hisz a város kulturális bizottságának beleegyezésével és támogatásával az Emlékezet és elvágyódás című kiállítás képeinek a nagytermet adták át, ahol mostanáig a képtár névadójának állandó tárlata volt megtekinthető. Utalt arra is, hogy Kohán György sem fog eltűnni a galériából: az új válogatást a Múzeumok Éjszakáján nyitják majd meg rendhagyó módon.
Külön öröm a kultúraközvetítőknek, fogalmazott az ügyvezető, hogy vannak olyan mecénások, akik anyagi áldozatokat hozva támogatják a kortárs művészetet. Ők ebben azt a segítséget nyújthatják, hogy a Kohán Képtárban bemutatják a jelenkor termését.
A műgyűjtőről Fábián Tamás, a Kft. kommunikációs vezetője elmondta, a Gyulán töltött gyermekévek után földrajzot és közgazdaságtant tanult, ma a bécsi gazdaságkutató intézetben dolgozik. Kezdetben magyar kortárs műveket vásárolt, majd később, mivel munkája miatt gyakran megfordult Bukarestben, román alkotásokat is. Prezentációjában aláhúzta: Hunya Gábor azt vallja, hogy egyik művészeti gyűjtemény sem szolgálhat csupán privát célokat, mindenik közösségi bemutatása szinte kötelező.
Maga a gyűjtő röviden szólt az egybegyűltekhez. Kiemelte: számára az a kortárs művész, aki a mához szól. Úgy vélte, elsősorban a művészeknek tartozik köszönettel, másodsorban pedig mindazoknak, akik hozzájárultak a kiállítás létrejöttéhez.
A tárlatot Háy János ajánlotta az érdeklődők fegyelmébe. A József Attila-díjas író, költő és festő a Hangyák, tücskök, bogarak című alkalmi megnyitóbeszédében foglalta össze mondanivalóját, amit ezzel indított: mindenki ismeri a klasszikus mesét a hangyáról és a tücsökről. Azt, amelyben a hangya egész nyáron gyűjtöget, hogy legyen élelme télire, a tücsök pedig rendületlenül ciripel. A klasszikus Le Fontaine által átdolgozott Aiszóposz mesében tehát a hangya az előrelátás, a szorgalom szimbóluma, míg a tücsök egy felelőtlen naplopó, mutatott rá a méltató.
A történetet Háy János azzal a viccel folytatta, amelyből Hajnóczy Péter írt kis novellát, megőrizve az alapszituációt: a hangya ebben is látástól vakulásig gürizik, míg a tücsök vidáman dakokgat, ám ezúttal egy fontos fellépésre gyakorolgat. Itt a kocka hirtelen fordul, és a hangya lesz a munkának kiszolgáltatott lúzer, a tücsök pedig a koncertező, világjárta művész, akit a hangya végül arra kér, keresse fel La Fontaine urat Párizsban, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggét.
Háy János, a költő ezek után költői kérdéseket tett fel, azzal kapcsolatban, hogy kit nevezhetünk gyűjtőnek. A gyűjtő az, válaszolta, aki saját esztétikai ítéletei alapján válogat össze műveket. Ő az, aki a kollekciókból kimozdítja a sokaságba belesimuló alkotásokat, és ezeket új kontextusba helyezi. Ő az, aki egyáltalán nem önzetlenül, de mecénása a kortárs művészetnek. Míg önmagának örömöt okoz, vásárlásaival elősegíti új művek születését. Egyfelől helyet csinál az új alkotásoknak, másfelől hozzájárul az alkotók életben maradásához, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy új művek születhessenek.
De a műgyűjtő egyben alkotó is, egészítette ki korábbi megállapításait a költő, hisz a korábban függetlenül létező művek egymás mellé rakásával új esztétikai állításokat fogalmaz meg.
Háy János Hangyák, tücskök, bogarak című megnyitószövege szerint a Hunya-kollekcióban számos olyan alkotás van jelen, amely minimum áttöri a szemüvegünket. A gyűjtemény ugyanis mind román, mind pedig magyar részről főként közéleti-politikai ihletettségű. A csillag, a kalapács és a csizma egyaránt diktatúraellenes művészi indulatból született, ám ha ezek nem válnak az önkény jelképévé, nem éreztetik velünk, hogy az önkény egy általános jelenség, és azt sem, hogy a csizma a mi belső csizmánk is lehet, amely eltapossa az ösztöneinket és a bátorságunkat, akkor az illető mű nem ér semmit.
Ahogyan akkor sem érne semmit, ha a gondolatokon kívül nem volna vizuális hatása, nyomatékosította Háy János. Aztán helyesbített: először vizuális, aztán gondolati hatása. Ezt Pinczehelyi Sándor fejszéjére, Teodor Graur csillagaira, Sugár János alkotására, Sorin Tara Trianonjára és Nemes Csaba zászlós jeleneteire értette. Ezek a művek szerinte azon vannak, hogy kimozdítsanak gondolkodási komfortzónánkból, rávegyenek arra, hogy lássuk már másképpen is a dolgokat.
De vannak olyan alkotók is, akik más elvek szerint működtek, mint például Birkás Ákos, Nádler István, Szűcs Attila és Vojnich Erzsébet, de különösképpen El Kazovszkij és Bukta Imre, akik bár különböznek, közös bennük, hogy mindketten a posztindusztriális világ élethelyzeteit emelik be a mitikus térbe. El Kazovszkij az elemeltséghez vonzódik jobban, ettől válik összes képe kietlen tájjá, amelyen a gazdáját vagy az istenét vesztett állat, no meg az ember kóborol, Buktánál a régi és az új életmódok kellékeinek keveredése mutat fel egyfajta elszervetlenedést az életünktől.
– Mindannyian, akik itt szerepelnek, saját jogon vannak itt. De hogy miért is vagyok itt én Miért tőlem való az agitáció? – tette fel újabb kérdését az író költő, s válaszolt is rá egy egyszerűt. Arra hivatkozott, hogy gyakran van a gyűjtemény közelében, amely számára nem egy a sok közül, hanem a barátjáé, s ezért egy kicsit az övé is. Most, hogy Gyulára került, a gyulaiaké is.
– Mert mi más is lenne a gyűjtői munka értelme, ha nem az, hogy más is lássa? Lássa meg a művészet és a műgyűjtő gondolatait, a látszólag önző gyűjtői szenvedély mögött a közösségi szándékot és akaratot – Háy János ezekkel a szavakkal nyitotta meg Hunya Gábor kiállítását, amely október 7-ig tekinthető meg a Kohán Képtárban.