Öröm látni, hogy van igény Gyulán a komolyzenére. A városunkba vissza-visszatérő fiatal zongorista ugyanis megtöltötte a színház Kamaratermét. Pedig kíséret nélkül játszott, nem hozott magával szimfonikusokat. Sem kottát.
Két blokkba szervezett másfél órás összeállítását Tóth Péter egy nagyon súlyos Bach-darabbal vezette fel. A Cisz-moll prelúdium és fúga BWV 849 a művészt is megdolgoztatta, de még inkább azokat, akik a szerzeményt most hallották először. Az ilyen darabok mindig elgondolkodtatják az embert, aki joggal teheti fel a kérdést, vajon milyen élet lehetett abban a korban, amikor ennyire kemény hangokat párosítottak össze a komponisták, kiváltképp Johann Sebastian Bach.
A lepkeszárnyú könnyed romantikát jelképes értelemben Johannes Brahms Három intermezzója (op. 117) hozta el a hallgatóságnak, és láthatóan Tóth Péter is kicsit megkönnyebbült tőle a billentyűk felett. Kellett is ez a kellemes, nyugodt kitérő ahhoz, hogy Bartók Béla Három csíkmegyei népdala (Sz. 35a) és az Este a székelyeknél (Sz. 39) teljes ősi erővel törjön be az előadásba. Nem is maradt ekkor ideje a közönségnek másra figyelni, mint a sűrű erdőkre és a hegyi patakokra, amelyeknek mentén egyenes derekú legények kardos menyecskéknek járják táncukat jellegzetes zsinórozott harisnyájukban.
Ezt a vonalat folytatta Kodály Zoltán is, de talán valamivel finomabban, mondhatnók, városias eleganciával. Székely keservese (op. 11) és Székely nótája Tóth Péter értelmezésében megérdemelten kapott vastapsot a szusszanásnyi szünet előtt.
A második rész egy hős francia szerelmessel, Chopin-nel kezdődött, aki egyébként lengyel volt, mint tudjuk mindnyájan, akik szeretjük a klasszi(ku)sokat. Nem véletlen tehát, hogy kaptunk a hagyatékából egy cisz-moll polonézt (op. 26 no. 1.), vagyis egy lengyel táncot, aztán három noktürnt (op. 15), amihez hozzáképzelhettük a szerenádozókat. És bár a szakszótárak szerint a műnek az éjszaka borúját kellett volna közvetítenie, inkább arra utalt, azt üzente, hogy Chopin mindenféleképpen jó.
A Lisztek a koncert végére maradtak, de hát egy Liszt-szakértőtől nem is várható el ez másként. Már a h-moll balladáról (S. 171) sem mondható el az, hogy előadásához elegendő egy kicsikét ismerni a zongorát, a II. Magyar rapszódiáról pedig egyáltalán nem. Aki bizonytalan a hangszerét illetően, és magában sem érez elegendő tapasztalatot ahhoz, hogy megbirkózzon Liszttel, ne ezzel a nagyon magyar, nagyon sok virtust igénylő sorozattal kezdje. Tóth Péter általa jutott el produkciója csúcsára.
A fiatal zongoraművész a Liszt Ferenc Zeneakadémia kivételes tehetségek előkészítő tagozatán tanult, majd sorra nyerte a hazai és a nemzetközi versenyeket. Fellépett Ausztriában, a moszkvai Csajkovszkij konzervatóriumban, Franciaországban, Hollandiában, Németországban, Svájcban, Dél-Koreában és Japánban. Mára generációjának egyik legjelentősebb Liszt-előadójává vált. Első Liszt Ferenc-CD-je 2005-ben készült el Kései zongoraművek címmel, majd 2006-ban el is nyerte a zeneszerzőről elnevezett budapesti társaság hanglemezekért járó nagydíját.
Tóth Péter 2009-ben ösztöndíjasként került Amerikába, azóta főként ott él.