Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
1960 óta tudjuk, a Százévesben nem csupán sarokházat, krémest és gesztenyepürét árultak, hanem kolbászt is, feltételezhetően gyulait (valahol, valamiben, és nem is olyan régen azt olvastam, hogy helyben gyúrták, bár ezt nem tartom valószínűnek, sőt, elképzelni sem akarom). Ennek az ideérkező turisták is nagyon örülhettek.
Egyikük, Engi István énektanár, akiről a világháló közreműködésével kiderítettük, ismert és elismert hazai karnagy volt, 1960. január 20-án a következőket tartotta szükségesnek bejegyezni a vendégkönyvbe:
Ha minden „gyulai kolbász” ilyen finom lenne, és ez pedig legalább olyan hosszú lenne, mint a többi – valószínű, mindenki ezt fogyasztaná.
Hogy Engi úr mit érezhetett, mire gondolhatott a cukrászdai asztalnál, csak sejtjük, bár az is lehet, hogy „párost” ehetett. Régen volt, talán igaz sem volt.
Egy másik vendég, Benke László szintén január második felében, 30-án fogalmazott meg a 21. századi olvasó részére újabb töprengeni valót azzal, hogy hagyott maga után egy ódon emlékmondatot, amely így hangzik:
Jó bornak nem kell cégér.
Benke László egyébként nemcsak ebben az egyetlen sorban köszönte meg a magyarosnak nevezett gyulai vendéglátást, hanem ki is fejtette, mennyire örül annak, hogy a sors véletlen játékaként betévedt a nagy múltú antik cukrászda régi motívumai közé.
Akadt viszont olyan fogyasztó is, aki ugyanitt nagyot csalódott. Hát istenem. Mindenkinek már akkoriban sem lehetett a kedvére tenni, főként azokéra nem, akik a rideg, hideg NDK-ból érkeztek ide éhesen, lelkileg kiaknázottan, majd ilyen ízekkel távoztak:
Szeretjük a zsíros kávét, de máskor olajjal kérjük, diétázunk.
Remélhetően nem betegedtek bele a kegyetlen fogyókúrába, és a későbbiekben visszatértek Gyulára egy tejszínhabos feketére, és ettek hozzá sütit is, fejenként legalább négyet!
