Farkas Friderika
Tél van. A szeretet ünnepe én mégis egyedül a hóesésben merengek. Fejemet az égboltra emelem, bágyadt szemeimmel pedig a Hold parányi fényét keresem. Arcomon érzem, hogy sós könnycseppjeim utat törnek maguknak és mire feleszmélek, már az egész mivoltom saját mélabúm és melankóliám borítja. Szívem gyorsan ver, majd kiszakad helyéről. Érzem azonban, hogy már nincs messze a cél, ezért erőt veszek magamon. Magabiztosan elindulok. Utam vége felé már szinte rohanok, testemen kezdenek megmutatkozni lelki fájdalmam sebei, és tudom, ha most nem sikerül, akkor már sosem lesz rá alkalom. Célom megpillantván teljes valóm elönti az izgalom és félelem. Bekopogok az egykoron otthonomnak nevezett házikó ajtaján, és várok. Legközelebb már csak az ajtó nyílására eszmélek föl, és még sohasem tapasztalt rettegés fog el. Tekintetem lassan az előttem álló személyre szegezem. Mikor megpillantom Édesanyám enyhén kipirult, ráncos arcát, nem bírom tovább. Bocsánatért esedezem, könyörgök megnyugvásáért. „Ne haragudj rám…” – kérlelem, de pillantása rezzenéstelen. Óráknak tűnő másodpercek után, ajkai mosolyra húzódnak, és csak ennyit mond: „Hiányoztál!” Elmém kikapcsol, ösztöneimre hagyatkozom, és mély ölelésbe vonom egyetlen boldogságom. Megkaptam életem legjobb ajándékát, amelyet még álmaimban sem reméltem, hogy egyszer újra az enyém lehet.
