Gyulai Hírlap - Jól csinálni a dolgunkat

– Csengerről származol, pontosabban ott nevelkedtél, az ország keleti-északkeleti szegletében. Agrárius közeg, paraszti kultúra, s most mégis egy tanárt, történészt kérdezek. Hogyan és honnan indultál, és miért fordultál az értelmiségi pálya felé?

– Ami a származásom illeti, kettős identitásom van. Gyulán születtem, anyám németországi „sváb” család leszármazottja, apám famíliája pedig vallon eredetű nemesi, és a XIII. századra vezethető vissza. Ezek a gének vannak bennem, egy kifejezetten szorgalmas, stabil értékrenddel bíró német, és egy afféle dzsentrivirtusos, olykor robbanékony, de nagy tettekre is képes vonal öröksége. Apám félárván nőtt fel, ide-oda csapódott fiatalkorában, hirtelen természetű volt, tanulni se tanult rendesen, a sárospataki kollégiumot Szeghalmon fejezte be gazdatisztképzőn. Egy nap az egyik barátjával átruccant Gyulára, találkozott anyámmal, este pedig megkérte a kezét. A Rákosi-korszak is szerepet játszott benne, hogy később elhagyták Gyulát, és visszatértek, immáron velem együtt, a Kereskényi-világba. Gyermekkoromat hatéves koromig a Tisza-tanyán – a geszti Tisza család birtokán – töltöttem. Az olvasás valószínűleg a véremben volt. Másodikos koromban elolvastam az Egri csillagokat, ez az első könyvélményem, ezután pedig rendszeresen vettem a kezembe könyvet, ifjúsági regényeket, és főleg magyar szépirodalmat. A világirodalommal később, középiskolás koromban ismerkedtem meg, Coopertől a Don Quijotén át Zoláig, Shakespeare-ig. Rajzoltam, verseket is próbáltam írni, érdekelt az önkifejezés (leszámítva az éneklést, amitől a környezetem is óvott), de eközben benne voltam egy nagyon vad gyerekkorban. Valójában nem is a könyv volt az igazi világom. Fizikai erő és tettrekészség jellemezte ezeket az éveket, az állandó mozgás és a sport, amit senki sem tanított, természetesen jött. A Szamos mellett nőttem fel, tavasztól őszig a vízen voltunk, úsztunk, eveztünk. Futottam is, rendszeresen, noha föl voltam mentve testnevelésből. Ezek mellett olvastam, gimnáziumi diákként már kifejezetten sokat, és közben persze tanultam tisztességesen. De a gyakorlatiasabb életvitel sokat segített abban, hogy reálisabban lássam a világot. Például választott tárgyam az érettségin a kémia volt.

 

– Innen vezetett az út Debrecenbe.

– Már általános iskolás koromban eldőlt, hogy tanár leszek. Tettem kísérletet a muzeológus szakmára is, például kipucoltuk és régi tárgyakat bemutató múzeumnak rendeztük be a disznóólat, jegyeket osztogattunk, jöttek látogatók, de ez múló lelkesedés volt. Mivel jól ment a fogalmazás, de nem boldogultam a helyesírással, és jó voltam irodalomból, de nem ment a nyelvtan, nem volt esélyem magyarból bejutni az egyetemre. A véletlen hozott össze a földrajzzal végzős koromban. Cholnoky Jenő könyve került a kezembe, és elámultam, milyen színvonalon ír – ma sem tud így írni a földrajztudomány. Beleszerettem a természetföldrajzba. Akkor, a hetvenes évek elején két helyre lehetett beadni a felvételit. Úgy gondoltam, Csengerről nem fognak felvenni a debreceni egyetemre, ezért biztos, ami biztos, jelentkeztem hűtőgépszerelőnek is, Nyíregyházára. Debrecenben tizenhatszoros volt a túljelentkezés, százhatvan jelentkezőből tízet vettek fel történelem–földrajz szakra. Bejutottam, nem túl magas pontszámmal ugyan, de sikerült. A csengeri gimnáziumból én voltam az első, aki bölcsészkaron folytatta a tanulmányait. Az első félévben viszont azt hittem, otthagyom. Gyötört a honvágy, nagyon vágytam vissza a gyermekkori szabadság helyszínére, a faluba. El kellett telnie néhány hónapnak, mire megértettem, mire való az egyetem. És nagyon éltem. Két évig rendszeresen barlangokat kutattunk, fedeztünk fel, ami nagyon szép volt, de egy idő után megijedtem. Barlangászat során számtalan veszélyes helyzet adódhat, féltem, hogy bármikor sokkot kaphatok, ezért felhagytam vele. Felelősséget is éreztem, hiszen elsős koromban megismerkedtünk feleségemmel, Edittel, és ez a kapcsolat azóta tart, ma már negyvenöt éves. Együtt tanultunk, kutattunk, együtt készültünk az Országos Diákköri Konferenciára is.

 

– A kutatási témád ugyanaz volt, mint amiről legutóbbi könyved szól, agrártörténet, Békés megye?

 – Eleinte nagyon nem volt ez rendben nálam, nem készültem rendszeresen, egy bukásom is volt első év végén, amikorra meg észbe kaptam, az Edittel közös földrajzprofesszorunk bevont minket a kutatásába, és a szakdolgozatomat is nála írtam. A körülmények miatt tehát elvitt a földrajz, miközben nekem mindig a történelem volt az első, folyamatosan olvastam történelmi szakirodalmat. Mivel azonban a gazdaságföldrajz tanítása borzalmas volt a szocialista korszakban (ma is az), a történelem viszont akkor is erősnek számított, szép lassan visszataláltam hozzá. Ehhez jött, hogy két nagykállói gimnazista segítséget kért tőlem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre készülésben. Segítettem nekik, újra kutatni kezdtem, levéltárazni, így megint belebolondultam a töribe. Az egyetem végi tanári gyakorlatot a Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumban végeztük Debrecenben, ami jó középiskola volt, gyengébb földrajz-, de nagyszerű történelemtanítással. Figyeltem, tanultam, próbáltam elsajátítani a tanítás technikáit, fortélyait.

 

– Miért ragaszkodtál ennyire a tanári pályához?

– Nem tudom, talán tényleg kezdettől fogva magamban hordoztam a vágyat, hogy tanítsak. Már amikor a faluban bandázgattunk, fociztunk, kézilabdáztunk, tűnőcskéztünk, vagyis bújócskáztunk, s utána óriásikat beszélgettünk, jólesett a figyelem. Hogy mesélhetek, hogy kérdeznek és válaszolok. De ez nem oktató jellegű vagy előadás volt, egyszerűen csak beszélgettünk, hülyéskedtünk, ahogy mindenki más. Az egyetem végén számtalan lehetőségem volt, kaptam állásajánlatokat, de nem fogadtam el őket. Nagykállót választottam, egy zseniális, emberközpontú iskolát, remek gyerekekkel, jó kollégákkal, elfogadtak bennünket, lehetett élni abban a világban. Viszont azt láttam, és Edit is azzal szembesült, hogy ez a közeg képtelen egy fiatalt helyzetbe hozni.

Ezért döntöttünk úgy egy idő után, hogy elhagyjuk Kállót, és szülővárosomba, Gyulára költözünk. Nem szívesen engedtek el, azzal kecsegtettek, hogy én leszek majd a megyei szaktanácsadó, de hát ez nem érdekelt különösebben. Nem volt értelme maradni. Gyulán aztán szakmunkásképző következett, amiért nem lehetek eléggé hálás, kollégiumi nevelői is voltam, majd két év múlva bekerültem az Erkel Ferenc Gimnáziumba. Közben muzeológusként is dolgoztam az Erkel-múzeumban, ahol folytathattam a kutatásaimat. Ebben az időszakban csináltam meg Szigethy Attilával a gyulai húsipar történetét bemutató kiállítást, ez az anyag lett a gyulai húsipari múzeum alapja. A kollégiumi állás tette lehetővé, hogy megcsináljam a disszertációm, amihez még a kállói időszakban fogtam hozzá, a témája is Nagykálló volt, a település XVII–XVIII. századi története. Az első ehhez köthető publikációm az Ethnographia című folyóiratban jelent meg, és nagyon jól fogadta a szerkesztőség, mert a kétbeltelkes településformák rendszeréről tudtam újat mondani, ami egyébként nem állt szándékomban. A lap főszerkesztője, Hofer Tamás föl is vetetett a Néprajzi Társaságba, amelynek húsz évig tagja voltam.

 

– Gyulára érve hogyhogy nem egyből a gimnáziumban kezdted? A neved mégiscsak ezzel az intézménnyel forrott össze.

– Hiába volt OKTV-s múltam, hiába, hogy a kállói három év alatt letettünk már ezt-azt az asztalra, nem vettek fel bennünket az Erkelbe. Marsi Gyuláné volt akkoriban a város kulturális osztályának a vezetője. Én addigra kiábrándultam a rendszerből, komoly fenntartásaim voltak a szocializmussal szemben, az egyetemi évek józanítottak ki, szamizdatirodalmat is olvastam Nagykállóban, Ratkó József költő, kultúrház-igazgató feleségének a mentorálásával. A lényeg azonban az, hogy mindennek ellenére Marsiné nyitottan állt hozzánk, fölismerte annak fontosságát, hogy egy házaspár, két fiatal értelmiségi települhet Gyulára, és mindent megtett annak érdekében, hogy idecsábítson bennünket. Biztatott, levelet írt, tartotta velünk a kapcsolatot, és egy pillanatig nem hitegetett minket, közölte, hogy csak nevelőtanári pozíció van. Ő is, mi is bíztunk benne, hogy bármi lehet ebből. Amikor Janecskó igazgató úrhoz, akit nagyon tisztelek, bementünk a gimnáziumba, percek alatt befejeztük a tárgyalást. Nem volt állás. Két év elteltével, miután már szereztünk egy kevés ismertséget a városban, és voltak eredményeink is, igazgató úr felhívott. Kérte, menjek be hozzá. Kérdeztem, mikor. Most. Bementem. Azt mondta, felvesz. Meglepődtem, s közöltem vele, hogy ezen gondolkodnom kell. Amin viszont ő lepődött meg. Mondta, hogy bizonyos feltételei vannak, mire én is előadtam az én feltételeimet. Gyakorlatilag két perc alatt eldőlt. 1983 szeptemberétől kezdtem dolgozni az Erkel Ferenc Gimnáziumban. Edit Sarkadon kapott állást, később pedig a levéltárban helyezkedett el.

 

– Hogyan láttál itt munkához, milyen tanári invenciód volt?

– Mindig azt akartam, hogy jó legyek, jól csináljam a dolgom. Ennyi volt az invenció, nem több. Az Erkelt már ekkor is a sajátomnak éreztem. Egy nagyon erős, komoly felkészültségű, régi vágású tantestületbe kerültem, amelynek tagjait csak tisztelni lehetett. (Akiket meg nem, azokról nem kell beszélni.) Munkához láttam, végeztem a dolgom, OKTV-zgettem, muzeológiával foglalkoztam, szerveztem az iskolai közéletet. Az egyik feltétel az volt, hogy KISZ-segítő tanár legyek, az enyém meg, hogy nem lépek be a KISZ-be, és csak két, esetleg három évig csinálom. Nem így történt, tovább dolgoztam velük, mert sokkal érdekesebbnek bizonyult a munka, mint hittem. Olyan korosztállyal „nőttem fel” – Gábor Katival, Dányi Tibivel, Patyi Andrissal és még sokakkal –, amellyel átalakítottuk és megalapoztuk a későbbi Erkel normarendszerét. Megszüntettük a marxista vitaköröket, erősítettük az ifjúsági-közösségi szellemet, és mivel volt rá pénz, neves előadókat hívtunk a gimnáziumba Pestről, Szegedről, egykori tanáraim, akadémikusok is jártak töriórát tartani. Ma ez szinte elképzelhetetlen.

– A legtöbben az igazgatói tisztséget kötik hozzád. Amikor 2008-ban nem indultál az újabb választáson, a város címzetes igazgatói címet adományozott neked. Most már mindörökre igazgató maradsz. Igazgatónak lenni, gondolom, merőben más, mint tanárnak. Kevés a hely értékelni ezt a nagy korszakot, de mégis, ha pár szóban össze lehetne foglalni: mit adott neked ez a huszonegy év?

– Igen, ezek az évek még nincsenek rendezve bennem. 1987-ben, amikor Pozsgay Imre lett a kultuszminiszter, csináltak egy kísérletet. Az ország tíz iskolájában nem kinevezték az igazgatót, hanem a tantestületre bízták, hogy válassza meg. Én nem akartam igazgató lenni, pedig nagyon noszogattak, Marsiné is, Janecskó János is. De Soros-ösztöndíjas voltam, és szerettem volna megcsinálni a kandidátusit, úgy, hogy közben maradok középiskolai tanár. Aztán persze mégiscsak megpróbáltam. Borítékba tettem egy elvárható számot, ha ezt az arányt elérem a választáson, vállalom, ha nem, marad minden, ahogy volt. Ha nagy arányban bizalmat szavaznak az embernek, nem teheti meg, hogy nem él vele. És nekem bizalmat szavazott a tantestület. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy az Erkel Ferenc Gimnázium igazgatójának lenni életforma. Pezsgő, élettel teli közösség élén állhattam, pörgött az iskola, nemzetközi kapcsolatokat építettünk ki, kinyíltak a kapuk, kitágult a világ. Jó volt diáknak lenni, és jó volt tanárnak lenni. Többször csináltunk elégedettségi felméréseket a tanulók, főleg a felsőbb évesek körében, névtelen tesztekkel, és általában 90% fölötti mutatókat produkáltunk. 2006-ban csináltam az utolsót, és akkor is eléggé stabilnak láttam az eredményeket. Persze kemény kritikákat is megfogalmaztak, amelyekből tanulni lehetett, de ez nem is mehet másként. Van azonban ennek az életformának egy másik oldala is. Nincs magánélet. Tizenhét évig nem voltam nyári szabadságon. Egy-egy hét a hegyekben, maximum, mert nagyon szeretünk túrázni, de amikor itthon voltam, szinte mindennap bent voltam az Erkelben, ha más nem, délig. Vagy délután. Azt hiszem, föl is áldoztam egy kicsit a gyerekeimet. Csak úgy tudtam végigcsinálni, hogy Edit mögöttem állt, összefogta a családot. Ez így persze nem volt normális.

 

– Mikor fordult meg először a fejedben, hogy nem csinálod tovább?

– 1991-ben, közvetlenül a rendszerváltás után. Amikor elvállaltam a megbízatást, úgy gondoltam, öt évig csinálom. Csakhogy ekkor jött a szétválás, nem lehetett kiszállni. Miután a helyzet stabilizálódott, megint elgondolkodtam a váltáson. 1997-ben fölajánlottam egy kollégának, hogy visszalépek, ha ő elindul, de nem indult. Ugyanezt megismételtem 2002-ben. Akkor sem. Nagyon sokáig hihetetlenül erős kihívásnak éltem meg az igazgatóságot, sok örömmel, izgalommal és persze kudarccal járónak. Az ember értelmes dolgot csinál – és számomra mindig ez volt a fontos, értelmes dolgot csinálni. Ugyanakkor nem vágytam rá. Ezért is mondtam volna le szívesen 97-ben, azt éreztem, kész, elvégeztem a feladatom. Kiépült minden, a tagozatok, a nyelvoktatás rendszere, a szokásrendszer, zenekaraink voltak, irodalmi színpadok, Beleznainé tanárnő messze földön híres kórusa. Minden rendben volt. És 2005 környékén beindultak azok az oktatási reformok, amelyek engem idegesítettek. A politika túl erősen szólt bele a közoktatásba. Ez addig sem volt ismeretlen. A rendszerváltástól minden kormány csinálta a maga reformjait, Antallék is, az MSZP is, s bár minden reformmal egyre rosszabb lett, alapvetően nem változott a helyzet. Hogyan is változott volna: az órán csak te vagy bent, az a negyvenöt perc a közösségé és a tanáré. Aztán a tankönyvekkel is bajom volt. A kétezres évek közepén egyre határozottabban megfogalmazódott bennem, hogy váltani kéne, a családdal kell foglalkozni, a gyerekek fölnőttek, elfáradtam, egészségügyi problémák jelentkeztek, néha egyenesen azt éreztem, hogy kiürültem. Az idegeskedés jelzésértékű volt. Az utolsó évemben kitaláltam ugyan, hogyan lehetne az új oktatási reformok mezsgyéjén továbblépni, de ezt már nem akartam megcsinálni. Kevés az idő. Huszonegy éven át azzal kelni és azzal feküdni, hogy csak ez létezik: sok. Ami meg most zajlik, mindent alulmúl. Egy fenékkel két lovat nem lehet megülni. Vagy önállóság, vagy KLIK, erős központi vezetés. Az utóbbi például szakszerűen és hatékonyan működik Baden-Württembergben.

 

– Miután letetted az igazgatóságot, újra beálltál a sorba, tanítani kezdtél. Hozott fölfrissülést a tanítás?

– Nem, de nagyon élvezem. Igazgatóként is tanítottam, olykor hét-nyolc órában, mert mindig szerettem diákok között lenni. Akkor értem meg, mi zajlik az oktatásban. Egy óra nem feladat: lehetőség. Most, hogy helyettesítgetek, ugyanezt érzem. Mint a színésznek a színház. Nem a pénzért csinálja, hanem a sikerért. Nagyjából ugyanígy működünk mi is, csak a sikert nem a taps hozza, hanem az, ahogyan a gyerek gondolkodik, ahogy saját szavaival megfogalmazza a gondolatait, és megtörténik a megértés. Nem szeretem a „rossz magolást”. Kétségtelen, sok mindent elvárok én is, meg kell tanulni az alapokat, ami az önálló gondolkodáshoz szükséges, de a lényeg ezután következik. A kilencedikeseknek ez többnyire lórúgásszerű tapasztalat, nehezen is birkóznak meg vele, tizenegyedikes korukra azonban beáll a dolog, és onnantól szinte már nem is tanít az ember, hanem beszélget.

– Az idei tanév végén nyugdíjba mész. Ez veled kapcsolatban értelmezhetetlen fogalom. Milyen évek előtt állsz, mit jelent számodra a nyugdíj?

– A legnagyobb feladat még hátravan: megírni Békés megye XVIII. századi agrártörténetét, s ha tudom, megcsinálom a XIX. századot is. Négyszáz oldalnyi anyag már a gépben van, de ez csak a váz. Három-négy év biztosan kell még hozzá. És természetesen a család, az unoka. Edittel pedig visszahozzuk a fiatalkorunkat – „csavargások”, kirándulások, olvasás, munka.