POMÁZI FERENC
Gyakorta előfordul velem, hogy munka vagy autóvezetés közben a magam szórakoztatására – és mások megrökönyödésére – mindenféle dallamokat dudorászgatok. Sok karácsonyi egyházi ének is a „műsoromra” kerül, amiért már többen rám szóltak, mondván, nincs még karácsony. Azt válaszoltam nekik, hogy az én lelkemben mindig, egész évben karácsony van.
Gyermekkoromban a nagy havazások idején tudtam, hogy valami készül. No, nemcsak a hóember, hanem a hóba dőlve a Jézuska is, bár igazából nem értettem – és ma sem értem –, mitől is volt az Jézuska, hiszen a templomban nem olyat láttam. Az utcabeli nagyobb játszótársaimtól így hallottam, így elfogadtam. Édesapámmal, aki állatorvos volt, nagyon sok olyan házban fordultam meg, ahol az egyházi képek voltak a fő helyen, mintegy jelezve a család lelki hovatartozását, amiről én még akkor mit sem sejtettem, ahogy a karácsony lényegéről, misztériumáról sem.
Sokat utaztam a hatvanas években lovas szánnal a metsző hidegben, a hófúvásos kígyósi pusztában, ahol csak az élelem után kutakodó nyuszik, fácánok keresték a hó alól kikandikáló mezei virágok maradványait, magvait. A lovak fejét – erős fújtatásuk miatt – meleg pára rejtette el a szemünk elől. A hideg ellen lópokróccal takarták be őket, így vigyázott rájuk szerető gazdájuk. A kocsirúd végére csengő volt akasztva, mely messziről jelezte jöttünket a tanyában minket már epedve váró gazdasszonynak, akinek nagy aggodalma volt a nehéz ellésű tehénkéje miatt. Engem bevezettek a különálló konyhába, ahol meglepetésemre az ablak előtt álló konyhaasztalon, cserépben, egy kis karácsonyfa állt, rajta egy-két házilag készített, „sztaniolba” csomagolt szaloncukor – akkor még ilyen volt – és dió, és egyetlen díszként egy nagyon fényes csillag a kis fácska tetején, aminek akkor még nem ismertem a jelentését. A fa előtt egy tálon alma, körte, dió és földimogyoró, mert Újkígyóson valamikor mindenhol termesztettek belőle, és nem is keveset!
Úgy rácsodálkoztam arra a fácskára, nem tudtam, hogy aznap jön a Jézuska az egész világhoz! A kemencepadkán ülő, ráncok mögé rejtőzött nénikét szinte észre sem vettem. Köszönvén neki láttam meg kezeiben a rózsafüzért, amelyben úgy elmerült, hogy tekintetével is alig jelezte válaszát köszönésemre. Csendben vártam, éreztem, nem kell szólnom. A falon lévő nagy ingaóra hangosan ketyegett, de a ketyegése nem az idő múlását jelezte számomra, hanem a pillanat állandóságát.
Kisvártatva a nénike megcsókolta a rózsafüzér feszületét, majd szóba elegyedett velem. Azután nagy nehezen kicsoszogott a spájzba, és finom, frissen felszeletelt bejglit hozott egy tányéron. Hamarosan a gazdasszony jött be, aki azonnal készített egy kacsazsíros kenyeret, megsózva, kis savanyúsággal, mert a gyereknek enni kell, mert egy magyar tanyáról nehezen állsz tovább éhesen. Nemsokára édesapám jött be. Tudtam a sort: kézmosás, tiszta törölköző, receptírás, aztán indulás hazafelé a téli pusztában. A falu széléhez érve egy rókát láttunk baktatni, amire édesapám csak annyit mondott: ma ez is enni fog, neki sem lesz tovább böjt.
Otthon már nagy készülődés folyt, terítés, tálalás, a rántott hal illata, és ami nálunk mindig az ünnepet jelezte: gyertya az asztal közepén. Ez a világ világosságát is jelezte, amit Jézus Krisztus hozott közénk. Nem értettem, hogy az egyik utcai szobába miért nem lehet bemenni, milyen titok lappang az ajtó mögött. Vacsora után csengettyűszó hallatszott a szobából, amire azonnal felpattantunk a nővéremmel az asztaltól. Csodák csodájára az ajtó már nyitva volt, és bent állt a gyönyörű karácsonyfa! Sercegtek rajta a csillagszórók, és égett rajta a sok gyertya. A fényeket a díszek sokasága verte vissza, amitől az egész egy káprázat volt. A fa alatt ott volt a sok csábító ajándék, amihez még nem lehetett hozzányúlni. Először elénekeltük a karácsonyi énekeket, és elmondtunk egy miatyánkot azokért, akik már nincsenek közöttünk, azután volt csak szabad örülni az ajándékoknak. Akkor még nem tudtam, nem értettem, miért telt meg a felnőttek szeme könnyekkel. Örülni lehetett azon a szép estén, nem sírni. Ma már tudom – s ez így van jól. Az ajándékok öröme a téli bezártság idején sokáig tartott.
Az első meglepetések öröme után álmosan, fáradtan indultunk az év talán legszebb miséjére, az éjfélire, amelyen hosszú éveken keresztül ministráltam. Akkoriban még zömmel latin misék voltak. Később a nagyobbacska gyerekekkel az adventi időszak hajnali (roráte) miséin is ministráltunk. A fagyos hajnalokon a csillogó hókristályok ropogtak a bakancsunk vagy – az azokban az időkben még divatos – hócipők talpa alatt. Azokat az időszakokat átitatta a szeretet, amit mi, gyerekek természetesnek vettünk. Előfordult, hogy pont szenteste esett le az első hó, ami még ünnepélyesebbé tette az ünnepet. A családok mind együtt mentek a misére, még a tiltás éveiben is, mert bizony voltak olyan évek, amikor a karácsony munkanap volt, csak hogy az emberek ne menjenek a templomba, azzal az erkölccsel, hittel a kommunista vezetés ugyanis nem tudott mit kezdeni.
Sajnos napjainkban is nagyon furmányosan akarják aláásni ezt a szép ünnepet az anyagias világ reklámkampányaival. A figyelemelterelés ezernyi módját vetik be, hogy az emberek ne akarjanak a szépnek, a jónak, a szeretetnek a közelébe se kerülni. A diszkók szentestei nyitvatartása is arról szól, hogy a gyerek ne akarjon a szüleivel, testvéreivel örülni a kis Jézus eljövetelének. Amit őseinktől kaptunk, adjuk át unokáinknak, hogy ne tudjanak leterelni bennünket a szeretet útjáról!
Idős emberként úgy látom, hogy az ünnepek idején embertársaim többsége mintha alázatosabb, türelmesebb lenne, mintegy jelezve, hogy a karácsony a szeretet ünnepe is. Karácsonykor jó lenne átölelni az egész világot, mert a szeretetet ugyanolyan jó adni, mint kapni, és ez nem változott a hosszú évtizedek alatt sem. Ámen.
