Papp László
Fotó: Gyulai Hírlap – M-P. J.
– Új köztéri emlékművel gyarapodott városunk, néhány napja avatták fel ünnepélyes keretek között a reformáció gyulai eseményeinek emléket állító oszlopokat a Petőfi téren. Ez a különleges alkotás a református egyházközség presbitériumának megkeresésére a Te terveid alapján valósult meg. Milyen megfontolásból vállaltad el építész létedre a felkérést?
– Mielőtt a kérdésedre válaszolnék, az érthetőség kedvéért szólnom kell néhány szót kettőnk kapcsolatáról. Több évtizedes baráti és munkakapcsolat van köztünk. Jól ismered az eddigi munkáimat. Rajtad keresztül a presbitérium is tájékozódhatott. Gondolom, ennek köszönhetem a megtisztelő felkérést. De valószínűleg az is motiválhatta a bevonásomat, hogy egy térbeli kompozícióról volt szó, ahol a figurális ábrázolás eleve ki volt zárva. Ez nem feltétlenül szobrászi feladat, építészek is szoktak ilyet csinálni. Nekem is voltak hasonló jellegű korábbi munkáim. A feladat jellegét ismerve vállalkoztam arra, hogy megtervezem, és elkezdtem vázlatokat készíteni.
A vázlatokból nyárra terv lett, azután szinte már magától ment minden: az evangélikus és a reformá- tus presbitériumok közös gyűlésén való elfogadása, a köztéri műalkotások lektorátusának ajánló jóváhagyása, a városi képviselő-testületnek a támogató határozata, végül a megvalósítás, ami rendkívüli igényességével Csőke Pétert és kőfaragó műhelyének munkáját dicséri.
– A megrendelők milyen alapvető igényeket fogalmaztak meg, amelyeket a tervezés során folyamatosan a szemed előtt kellett tartanod?
– Ez egy, a bátyád, Kósa László akadémikus mint ötletgazda által eléggé szigorúan megfogalmazott elképzelés volt: nem lehetett benne figurális ábrázolás, oszlopforma legyen, valamint az is kikötés volt, hogy szerepeljen rajta két protestáns képi szimbólum, a Luther-rózsa meg a zászlós bárány a reformátusok címeréből. És már készen volt a meglehetősen hosszú szöveg is, amelyet el kellett helyezni az emlékoszlopon, illetve az emlékoszlopokon.
Fotó: Gyulai Hírlap – M-P. J.
– Hogyan indult részedről a gondolkodás, milyen lehetőséget láttál benne, mi volt az, ami a fantáziádat megragadta?
– Nagyon szép tervezési feladat, és nagy kihívás volt számomra. Ráadásul az alapelképzelés elég nagy kötöttségeket fogalmazott meg, viszont ezen belül teljesen szabad kezet kaptam. Az ilyesmi nagyon inspiráló tud lenni. Hogyan indult a gondolkodás? Annak felismerésével, hogy ide egy emlékoszlopot nem lehet elhelyezni, hanem ide egy térbeli kompozíciót kell tervezni. Ahogy ez tudatosult bennem, onnantól kezdve nagyon hamar összeállt az egész.
– A műnek kétségtelenül várostörténeti szerepe van, de ugyanennyire hangsúlyos vallási, hitbeli jelentősége is. Hogyan jeleníti meg ezt a három oszlop?
– Szoktam hangsúlyozni, hogy az oszlopoknak elsősorban hordozó szerepe van, az igazi üzenet maga a szöveg, amit hordoz. Természetesen a hármasságnak azért van szimbolikus jelentősége, hiszen maga a „hármasság” önmagában is ősi szakrális jelleggel bír, de említhetném azt is, hogy a három hasáb a Szentháromságra utal. A leegyszerűsített forma a reformáció puritán eszmeiségével rokon. Az egyszerűségre, a tiszta formára, a mértéktartásra törekvés szintén a protestantizmus egyik jellemzője, a képi ábrázolás mellőzése – leszámítva a Luther-rózsát és a zászlós bárányt – szintén utalás, hisz tudjuk, hogy a református templomokból hiányzik az emberek és Isten ábrázolása. Persze a tervezés bonyolult, összetett folyamat, közben azonban nem így jár az ember agya. Utólag jól mutat, hogy ez így, meg így van, ennek azonban csak egy része tudatos menet közben. Szóval vannak benne nagyon tudatos elemek, és vannak, talán nem egészen pontos megfogalmazással: ösztönösek is. A betűtípus kiválasztása viszont nagyon tudatos volt, ahogyan az egyszerű tömeg is, ami a maga simaságával, minden díszítőelemtől mentes felületével a puritanizmust idézi.
Fotó: Gyulai Hírlap – M-P. J.
– A helyszín, a környezet, az anyag és a betűk kiválasztását milyen megfontolások motiválták?
– A helyszín már az elképzelésben is adott volt, máshová a téren nem is lehetett volna jól elhelyezni. A környezetbe illesztés már nehezebb feladatot adott. Nem is maga a három oszlop, azzal nem volt probléma, de annak a környezetét is meg kellett fogalmazni, mekkora területet szabad kiharapni a zöldterületből, azt hogyan kell megformálni. Volt egy elképzelésem, amit – remélem – sikerült megvalósítani, mégpedig az, hogy kétféle tömeghatása legyen. Az egyik a teret körüljárva látszik, de nem nyomja agyon a teret. A másik, hogy az oszlopokat körülvevő burkolt felületről érvényesüljön a valódi tömege. Mellette állva, körülsétálva egészen más a hatás. Innen a szemlélő már érzi, hogy jelentős tömeggel áll szemben. A lapok egymással és a környezetükkel összekapcsoló tükröződései sajátos hangulatot adnak ennek a térbeli kompozíciónak. Ha ehhez a nézőkben spirituális asszociációk is társulnak, akkor mindent elértem, amit akartam. De ennek a megítélése már nem a tervező feladata. Az anyag, azt hiszem, egy percig sem volt kétséges számomra: gránit. Sikerült is nagyon jó sötétszürke zimbabwei gránitot találni hozzá. Szép, nemes anyag, és – amint az imént is utaltam rá – gyönyörűek a tükröződései. A betűtípust, erről már szóltam, tudatosan választottam, az volt vele a célom, hogy a viszonylag modernnek mondható tömegformálás mellett a történetiséget hangsúlyozzam. Misztótfalusi Kis Miklós – jeles, sokoldalú református személyiség – az ezerhatszázas évek végén Amszterdamban tervezett egy nagyon elegáns, klasszikus betűt. Máig népszerű, és sokáig a lipcsei Anton Jansonnak tulajdonították, onnan a ma használt neve. A tipográfiatörténet jelenleg is a betűtervezés csúcsteljesítményei között tarja számon. Van ennek a betűtípusnak egy igen érdekes sajátossága: egyszerre klasszikus és modern. Ez a betűtípus „nem öregszik”, ma is eleven. Így adódott össze a végleges képlet, egy látványban mozgalmas, „modernnek” nevezhető kubus, és rajta egy időtlenül korszerű, de mégis történeti jelleget is hordozó felirat. Azért lényeges ezt megemlíteni, mert úgy képzelem el – ezzel kezdtem, és remélem, hogy így is van –, hogy az oszlopok csak hordozó szerepet játszanak, az igazi üzenete ennek az emléknek, emlékoszlopoknak maga a hordozott szöveg. XXI. századi kompozíció és egy történetiséget hordozó betűtípus egysége. Hangsúlyos helyi vonatkozásai miatt talán valóban nevezhető úgy is, ahogyan Te korábban megfogalmaztad: „várostörténeti emlékmű” is, nyilván súlyos vallási, hitbéli tartalommal.
Fotó: Gyulai Hírlap – M-P. J.
– Templomba járó katolikus létedre okozott-e ez a feladat számodra valamilyen hitbeli, kulturális vagy esetleg identitásodat érintő dilemmát?
– Nem okozott semmiféle dilemmát, én mindig is azt kerestem, ami közös, és nem azt, ami elválaszt. És sokkal több, ami kö- zös. Az egyházszakadás számomra a hit lényegét nem érintette, mellesleg a fiam is református. De sem kulturális problémát nem okozott, sem az identitásomat nem érintette. Valójában nem is nagyon értem, miért kellene dilemmámnak lennie. Mint a legtöbb katolikusnak, nekem is ott van a kezem ügyében egy Károli-biblia is. Ráadásul egy nagyon szép, 1868-as, bőrkötésű kiadás. Nyilván arra gondolsz, bár direkt nem kérdeztél rá, hogy terveztem egy szakrális emléket egy olyan időszakban, korban, amely tele van szomorú ellentmondásokkal. Nyugat-Európában ezrével zárják be a templomokat, keresztény emlékművekről és úgy általában mindenről leszedik a kereszteket, miközben egyre-másra épülnek a mecsetek. Nyugat-Európának nincsenek történelmi tapasztalatai az iszlámmal. Nekünk vannak, igen fájdalmas tapasztalataink vannak. Az egyik oszlopon fel vannak sorolva a pártfogók, mecénások nevei, közöttük van Kerecsényi Lászlóé is. Azt hiszem, ehhez nem szükséges kommentár. Szerencsére van történelmi tudatunk, emlékszünk, és identitásvesztésünk sincs. Ahogy ez az emlékmű is mutatja. Ezek vagyunk, sem többek, sem kevesebbek, mint mások. De tudjuk, hogy kik vagyunk, és ezt lehet vállalni. Kicsit messzire kanyarodtunk a tervezéstől, de megnyugtató, hogy ilyesmikkel nem kellett foglalkoznom. Papír, ceruza, és kezdődhetett a tervezés. Bátyádnak volt egy elképzelése, én pedig formát adtam ennek. Ne bonyolítsuk túl.
